When everything falls apart

Először csak ráeszméltem, hogy egyedül vagyok, elvesztem a karácsonyi dekorációban, amely már a csendesen nyugvó házakat verte láncra a színes égőivel, és azt kérdeztem magamtól, mit keresek a ködös utcán szenteste előtt egy nappal, este tízkor, hevesen lüktető szívvel, miközben máshol már sül a bejgli, a család összeül kártyázni, vagy közösen filmezni.

Idegenné váltam a világnak, és futni kezdtem, ahogy régen, futni, mert a gondolataim őrülten húztak magukkal, hogy le ne maradjak.
Arra gondoltam, milyen balga kijelentés volt, amikor ugyanezen a sötét utcán azt mondtam magamnak, nem akarom őt ilyen hamar elveszíteni, s közben bele se gondoltam, hogy ennél sokkal hamarabb elveszíthetem, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem, és hogy én is kiszakadhatok a kezei közül.

Arra gondoltam, milyen könnyen kicsúszik a szánkon az, hogy meg akarunk halni, amikor nehéz napok jönnek, de tulajdonképpen maga a halál, az elmúlás teszi nehézzé a napjainkat, s így ez egy ördögi kör; a végén pedig, amikor hirtelen meghalsz, még csak el sem tudsz köszönni attól, akit szeretsz, mert lehet, hogy ott van melletted a becsapódásnál, mert lehet, hogy utoljára még a karjaiban tart, de te már nem vagy ott, te már máshol jársz, talán nem úgy van, mint a filmekben, talán nem nyitod még ki utoljára az üveges szemed, hogy azt mondd, "szeretlek", és a másik csak ordít feletted remegve, mert az életben minden más, kifacsart, morbid.

Amiről a filmekben nem beszélnek...
Lehettek volna dolgok. Dolgok, amik nem töltik ki egy dráma sorait, amik nem férnek bele a főszereplő szövegkönyvébe, kimaradt jelenetek, az illata a bőrödön, amit talán utoljára érzel, és még az esti zuhanynál, amikor a forró víz hozzád ér, felperzseli azt az utolsó illatmolekulát, amit még magadon hordozol róla, és kész, ennyi volt ő, mert a ruháiról is eltűnnek lassan az emlékek, és csak üres anyag lesz az is, a véres öltönye a kádban, a bőrkabátja a földre vetve, és ami a legborzasztóbb, az arca is megkopik majd a fejedben, elmosódik, mint egy szénrajz, és bármennyire is próbálsz rá emlékezni, görcsösen szoríthatod a paplant egy elfojtott sikolyokkal teli néma éjszakán, már kiégett belőled.
De vannak dolgok, amiket soha nem tudsz eltörölni, mert ezek nem láthatóak képeken, ezekről csak tudod, hogy megtörténtek. Ezek az emlékek, amiket örökké magadban hordozol.

És én csak futok, futok, azt sem tudom, sírjak-e, vagy vessem magam a talán létező isten lábai elé, és suttogjam, hogy köszönöm, hogy nem haltunk meg, hogy élünk.

Talán az a legfélelmetesebb pillanat az életünkben, amikor rájövünk, hogy élünk, ezt érzem én is, ilyen lehet, amikor a kisbaba először levegőt vesz a kinti világban, amikor megtelik a tüdőd ezzel az anyaggal, úgy telik meg az én tüdőm is a hideg köddel, élek, élünk, és mégis, akármelyik pillanat lehet az utolsó, akármelyik csók lehet az utolsó, lehetett volna az is, hogy soha többé nem fekszünk már egymás mellett, hogy nem nevet rám, és én sem nevetek rá többé, hogy egyszerűen csak lezuhan valami, mint amikor a százforintosod eltűnik egy mocskos városi csatornafedél alatt, és tudod, haver, azt már soha nem hozhatod vissza.

Istenem, köszönöm.

Annyi minden történik velem... de legalább most együtt rohanok az élettel, és nem érzem azt, hogy lassan elmaradok mellette, hogy csak egy fa vagyok a vonat ablakából nézve, ami összemosódik a többivel.

Sok új érzelmet tapasztalok... sok új dolgot tanulok, én is változom, mint minden más, mint a fa, a fű. De ez is körforgásszerű, akár az évszakok.

Most egy kicsit rossz vagyok, s talán kicsit lázadó. Eszembe jut, milyen lenne egy postaláda nyílásán befújni a cigifüstöt, vagy beülni nyolcan egy kocsiba, hárman lennének a csomagtartóban...

Bár soha nem tenném meg ezeket. De érzem, hogy a gondolataim, a szabadságom tesz engem erősebbé, olyanná, aki meg tud állni a lábán, bátorrá tesz, mert ez vagyok, és ez a részem most két évig nem tudott kiszabadulni. Tulajdonképpen szép lassan rájövök, hogy belekényszerültem egy olyan keretbe, amiből mindig is kilógtam egy kicsit. De nem baj, itt az idő bepótolni, persze okosan.

I got stars in my eyes, is this love?

"Érintések, csókok, szex. Törődés, nevetés… szeretet.

Végül mind megkapjuk, amit akarunk."

Soha nem voltam még ilyen stabil. Az igaz, hogy fenekestül felfordult az életem, és néha még, ha ránézek, el sem hiszem, hogy most már az övé vagyok, és elvigyorodunk mindketten, és én kijelentem, hogy " a barátnőd vagyok", mintha ez egy olyan dolog lenne, amit fel kell írni egy füzetbe, nehogy elfelejtsd. 

Most csak ennyi.

I know you will...

Fekszem az ágyon, a fal felé néző arccal, a fejemben még visszhangoznak a kimondatlan betűk, és nem számít, hol vagyok, nem számít, hogy ő itt van a hátam mögött egy karnyújtásnyira, és valamit matat a gépen, a könnyeim leperegnek az arcomon, ferdén, megállíthatatlanul, hangtalanul, csendesen, némán, mindenféle hév nélkül, csak úgy.

Válaszolok a kérdésére, már nem tudom, mit kérdezett, hallom, hogy nyikorog a szék, hogy a lábai elérik a földet, és a térde alatt benyomódik a matrac, érzem, hogy felém hajol, hogy maga felé fordítja az arcomat, én meg csak bámulok előre, üveges tekintettel, ilyenkor nem nézek rá, mert félek, hogy valami olyat lát meg a szemeimben, amit nem akarok megmutatni.

"Mi a baj?"

"Semmi."

"Na akkor mi a baj?"

"Tényleg semmi. Nem vagyok most nő, nem terelem a témát. Tényleg semmi."

Mosolyog.
Mosolygok.

"Csak ez most egy olyan délután."

És megérti.

És minden megy tovább. És letörlöm a könnyeimet. És visszatérek az emlékeim közül a valóságba.

Nagyon, nagyon boldog vagyok most. :) 

Az ember senkié. Mindannyian a magunkéi vagyunk, csak erre nem akarunk gondolni, mert a magány félelmetes, az, hogy magadra vagy utalva, egyszeriben annyi lehetőséget pottyant az öledbe, hogy nem tudsz vele megbírkózni, hé, tudtad, hogy büföghetnél hangosan az étteremben, hogy ha akarnál, elszökhetnél messze, és soha nem kellene visszajönnöd, vagy ha visszajönnél, hallgathatnál, és hazudhatnád, hogy Bécsben voltál, bocsi, hogy nem hoztam hűtőmágnest, nagy volt a sor a szuveníreknél, egy kislány megbotlott a cipőmben, én meg felsegítettem.

Úgy teszünk, mintha meg lenne kötve a kezünk, de nincs, kit érdekel, mit akarnak mások, anyád, apád, a tanárjaid, tedd, amit jónak látsz, menj, szaladj, amíg tudsz.
Ez az anarchia kezdete, azt hiszem. Bizonyos szinten mégis jó, hogy az emberek még gondolni sem mernek.

A dolgokat könnyű kimondani, könnyű elsütni, hogy "majd jövőre, ha Pesten leszek", "majd jövőre, ha kiadom a Wonderlandet", "majd, ha gyerekeim lesznek"... szinte elhiszem magamnak, hogy ez mind így lesz. Valaki megtanított hinni ezekben a dolgokban, őt még mindig nem pipálom le, bár jelentősen megváltoztak a nézeteim a pozitív irányba, már nem tudok leragadni ott, hogy sötét a jövő, és ebből nem lesz semmi.

Most egy hétig nem cigarettázom.

Nincs mit írnom. Megint párnák vagyunk.

Elmegyek hozzá, és az ágy fel van dúlva, akár a tajtékzó tenger, a párnák összevissza, és mi is összevissza a párnákon, a lábunk ott, ahol a fejünk kellene, hogy legyen, ilyenek vagyunk az életben is, keressük a helyünket, de mindig kényelmes, úgy is

Megtanultam félteni, durva, kemény, erőszakos érzelem, megüti a lelkem minden egyes pillanatban, amikor eszembe jut, hogy mi van, ha ezegyszer nem én leszek az, aki lelép, aki elmegy, aki elég, mint egy cigaretta, csakhogy nincs több a dobozban.

(Le kellene állnom a cigarettás hasonlataimmal. Meg magával a cigarettával is.)

Az életben sok minden olyan, mint a repedezős körömlakk, ha rákened valamire, attól még látszik, mi van alatta, szóval nem érdemes leplezni az érzelmeket, mert a lakk a felszínen úgyis felrepedezik, és akkor lebuktál, kisapám.

És hogy nevessetek is:

Én: Álmos vagyok.
Balázs: Én meg Előd.
Én: Na nem Ond.

Jaj, megtaláltam azt a számot, amiben a "Sometimes love is not enough" van.

Szeretnék először az arcomon megráncosodni, és nem a homlokomon, mert az azt jelentené, hogy sokat ráncolom a homlokom, és sokat idegeskedek. És mégis a homlokomat ráncolom.

Lassacskán el tudok aludni. Tegnap ezt hallgattam, és sikerült.  Nem tudom, miért fogott meg ez a verzió, olyan intenzív, olyan érzelmes, olyan kemény, mint amilyen én akarok lenni.

Furcsa, hogy ő mindig azt mondta, bátorság, és végül ez a bátorság törte őt össze, ez a bátorság, ami szép lassan növekedett bennem, ami először csak halványan derengett, aztán minden egyes lökésnél egyre feljebb és feljebb jutott a lelkemben, míg végül uralni kezdett, és kimondtam, amit gondoltam, amit éreztem, ami a szívemen volt.
Azt hiszem, mind tanulunk az életből, és egymás leckéi vagyunk, megtanulunk együtt élni, alkalmazkodni. A tökéletesség lehetetlen, a tökéletességre való törekvés pedig megöli a kapcsolatokat. Ezt tanultam. És azt, hogy aki azt hiszi, már tud mindent, az rosszul gondolja, és igen, én is tanulok még, te is tanulsz.

Szóval, a bátorság leckéje után rögtön jött az őszinteség, és ez a kettő együtt jár, és ha együtt jár, az már-már merészség. Talán ennek az ötvözete leszek én.

Életképek.

Ülök a nagy asztalnál, a fiúk között, nem is így emlékszem a kisfiúkra, az "én időmben" nem ilyenek voltak, nem poénkodtak ilyen jól, nem szóltak hozzám, nem szerettek. Ezek, mintha az öcsköseim lennének mind, és köztük a nagyfiú, aki ugyan nem röhög annyira mint én, de ott van. Nevetek, mesélek, sztorizok nekik, és érdeklődnek, figyelnek, én lettem a nagylány, a nővér, a "tesóm csaja".

Szaloncukrot eszünk. Van közte kávés, lecsapok rá. Balázs nem látja, odanyújtja az övének a felét.
"Az előbb ettem meg kettőt, de már mindegy."
Huncut vagyok, és eltűnik a számban, nehogy meggondolja magát. És a fiúk megint nevetnek.

A te dalod

Szeretnék elmondani sok mindent. Szeretnék mesélni.
De miért? Kinek? Hiába.

Nincs semmi baj.

Azt mondták, hogy pakoljak,
És én vettem a táskám,
Utamra engedtem a hibáim
Kötelet fontam a ruháimból
Mert
Azt mondták, hogy hagyjalak,
És én engedelmeskedtem
Tudom, ellenkeznél most
De igazuk van, én látom

Még ha nem is tudják, ott vagyok neked
Én is meghaltam kicsit veled...

Ha elcsípek egy fáradt, régi, megviselt emléket
Ahogy az összetépett darabokból felépülnek a képek
Már nem sírok a csend hangjain, nem álmodom rólad
Lassan elfelejtem az arcod, és azt, ahogy te mondtad

Nekünk örökké fog tartani a háromnapos csoda
Mert mi kibírjuk a lehetetlent, nem lesz vége soha
Nekünk örökké fog tartani, ami másnak nem is része
Bárcsak eltűnhettem volna úgy, hogy soha ne vedd észre...

Azt mondták, hogy én voltam,
Aki láncra verte a szíved
Én meghajolva vártam a hátamat
Tartottam, hogy üssenek
De
Azt mondták, nem értenek
És nem is vártam másra
Nevetve haltam bele veled
Abba az utolsó táncba

Még ha nem is tudtad, ott voltam veled
Ahol összetörtem, amit lehetett...

Remegő ujjakkal tartom a cigit, a másik kezemmel a kályhának támaszkodva, közben azon tűnődve, hogy igen. Élni akartam. Tanulni akartam. Tapasztalni akartam.

És az élet úgy gondolta, hogy akkor gyerünk, most szépen megtanulod három hét alatt, amit az elmúlt két évből kihagytál.

Nem tudom már uralni a lábaim remegését. Leülök mellé. Ő se tudja, hiába teszi rá a kezét a combomra, sőt, még jobban remeg, már rángatózik. Elveszi a kezét, törölgeti az orrát, amiből csorog a vér, szép kis kompánia vagyunk. Nézem a vért a zsebkendőn. Nézem a pattogzó lakkot a körmeimen. Figyelem a csendet.

Nem sírok. Felnőttem. Most építem az erős falat. Nem lesz semmi baj.

"Nem lesz semmi baj", mondja ő is. És elhiszem. Elhisszük.

Érzem az eltűnő éveket az ujjaimon, minden tél hidegebb, és minden télen egyre jobban fáj. És nekem még mindig nincs kesztyűm, csak ujjatlan.

Életképek.

Sétálok a fagyott utcákon, sehol senki, csak néhány munkás, és én, el sem hiszem, hogy elrohant az idő, hogy most már nő vagyok, nem az a kislány, aki ugyanezt az útvonalat tette meg az általános iskolába menet, akinek nagy, piros kabátja volt, és rövid haja, aki elveszett volt, túl kedves, túl naiv.

Figyelem az embereket, a zene duruzsol a fülemben, a kamionosok megbámulnak, a cipőm meg-meginog az egyenetlen járdán.

I remember where it all began so clearly

Sétálunk a fagyott utcán, zsebre dugott kézzel, mert túl hideg, hogy kézbe dugjuk, és beszélgetünk, mindig van téma, mindig van kérdés, válasz, mintha két gondolkodó lennénk, két kis kívülálló, mindig is azok voltunk.
Az jár a fejemben, hogy mi nem tervezünk, de egy kapcsolatban nem lehet nem tervezni, ő is tervez, csak nem veszi észre, és én is, mert azt mondja, "majd a gyerekeink", még ha viccel is, ott van az él a hangjában, hogy ez akár meg is történhet. Én pedig elmosolyodok, és szóvá teszem, de nem jutunk dűlőre, nem jutunk sehova, és ez így jó. Nincs túlgondolás.

After all the lights go down,

 I’m just the words 

You are the sound

Sötét van a szobában, és mi ketten, érzek valami régit, ami új, hogy is fogalmazhatnám: sehogy. Fekete a ruhája, fekete az enyém is, a körmöm is, a hajam is, minden sötét, fekete.

A strange type of chemistry, how you’ve become a part of me

Furcsa az élet.

Miközben azt érzem, hogy kellett ez a változás, hogy jó így, hogy az életben előreléptem, hogy nekem most erre van szükségem...

Fel vagyok szaggatva.

Mit tudnék írni? Hogy fáj? Hiszen én voltam az, aki szakított. Nekem kellene most boldognak lennem.
De mindig is összetett személyiség voltam, nemde?

Az emlékek, amiktől soha nem tudok szabadulni. Ez fog egyszer a sírba tenni. A playlist a fejemben, a folyamatosan cikázó képek egymás után. Nehéz megállni, mint a reggeli cigit.

Eltűntem az életéből, mint mindenki máséból. Mint egy sértett vad, mint a vén katona, aki soha nem jön vissza.

De új érzések jöttek. Már most is tanultam, tanulok.

Nincs több öncsonkítás. Nincs több önutálat.
A félelem van, a gondolataimtól, az emlékeimtől való rettegés, a sírás görcsös visszafojtása. Pont úgy ölelem magamhoz a kibaszott emlékeket is, mint a két sünit - tudom, hogy nem kéne őket tartogatnom, de nincs szívem bedobozolni.

Miközben élek. Miközben boldog vagyok. Mosollyal az arcomon lépek be a suliba. Mosolygok órán, ábrándozok a délutánról, arról, hogy mit veszek fel holnap, mit rakok a szendvicsembe. Újjászülettem.
Nincsenek árnyékok, nincs megfelelési kényszer. Nincsenek hegeim, nincs bizonytalanság. Van valaki, aki fogja a kezem, akit szeretek, tényleg, szívből.

De én őt is nagyon szerettem.

Most kisírom magam. Körülbelül egy órája. Kurva szar érzés, és legszívesebben elfelejteném az egészet. De vele feledtetném el inkább.

Karácsony után minden más lesz. Érzem, az még egy nehéz menet lesz. De utána új évet kezdünk. Istenem, add, hogy könnyebb legyen...

Köszönöm, hogy rám találtál.
Köszönöm, hogy törődtél velem, hogy neveltél. Hogy mássá tettél. Hogy nem hagytál magamra. Hogy úgy bántál, úgy beszéltél velem, mint még soha senki.
Köszönöm, hogy mindig a jó irányba tereltél. Köszönöm, hogy hallgattál rám. Hogy őszinte voltál. Hogy felnézhettem rád.
Köszönöm, hogy hittél. Hogy mindig hittél. Hogy fogtad a kezem. Hogy meghallgattál. Köszönöm, hogy megpróbáltad. Hogy próbálkoztál, mindig.

Köszönöm az átbeszélt éjszakákat. Köszönöm a tiszteletet. A szeretetet. Köszönöm a vicceket. Köszönöm az utat, A várakozást. A reggeli kávét. A vacsorát. A pulóveredet. Köszönöm, hogy cipeltél a hátadon, amikor fájt a lábam. Köszönöm az akaraterőt. A motivációt. A rajzokat. Az álmaidat.

Sajnálom, hogy pont én. Sajnálom, hogy ilyen hirtelen. Sajnálom, hogy pont veled.
Sajnálom, hogy talán felesleges volt. Sajnálom az erőfeszítéseidet. Sajnálom a könnyeidet. Sajnálom az igyekezetedet. Sajnálom, hogy nem tudtam azt adni, amit te, és sajnálom, hogy soha nem hitted el, hogy az elég. Sajnálom, hogy nem tudtam hinni, hogy felérhetek hozzád. Sajnálom, hogy nem érhettelek el.
Sajnálom a gyertyákat a kád szélén, a képeket a falon, a sárga ruhát, az összetört hajkefét, a vízforralót, az ágyat. Sajnálom a süniket. A kontrollert. Hogy soha nem tudtuk megnézni a filmeket, amiket beterveztünk. Hogy alkottunk egy világot, amit végül én törtem össze.
Sajnálom az ígéreteimet. Sajnálom, hogy megígértem, hogy hagytam magamon a láncokat. Sajnálom, hogy ilyen egyszerű voltam, s végül be is bizonyítottam neked.

Miért ilyen sok?
Miért lett így?
Ki vagy te?

Nem adhatnám át valakinek  ezt a dobozt?
Unom már, hogy benne vagyok
A sok szeméttel együtt
És nem tudok kijutni.

#27

Én vagyok Alíz Csodaországban.
Nappal az emberek között járok-kelek
Éjjel egy toronyban lakom
És a toronyban sötét van.
A sötétség nem számít már
Eleinte féltem
Aztán belesüllyesztettem a kezem
És szép lassan elnyelte mindenem.
Most itt játszom a sötétben, mert
A kedvesem túl messze van
De nemsokára elindulok felé
Ha elég nagy leszek ahhoz, hogy kirúgjam az ajtót.
Van egy szörnyeteg, aki felrepül az ablakomba
És nem szabad, hogy meglássa:

tudok varázsolni.

De ne mondjátok el senkinek!
Ha táncra perdülök, varázsolok
Sok önmagából kifordult, fakó alakot
Vörös vért és könnyeket hordozok
a pálcám végén.
Ha a szörny kitalálja a titkomat
Itt hagy engem egyedül.

Nem szabad.

#26

Szívesebben lennék most bárki más, ha lehetnék
Egy arctalan nő, aki a város utcáján lassan sétál
Egy fiú, aki a falnak veti hátát az aluljáróban
Egy éhező modell a csillogó ruhák között
Egy csavargó egy cigarettával
Fa az erdő közepén
Vagy csak gaz
Csak ne én
Ne most
Ne itt
Ne.

szerkesztve: 20:40

Ha elmegyek, itt hagyom önmagamat is?
Én miért nem mehetek el csak úgy?
Hiszen mindenki életében csak egy mumus vagyok
Egy muslica, ami a semmiből jelenik meg
Aztán a következő nap eltűnik
Egy kóbor kutya, aki néha ott koslat utánad
Aztán többé nem jön
De nem érdekel.
És engem sem érdekel.

Tőlem miért nem kér bocsánatot az, aki bánt?
Én miért nem kérek bocsánatot magamtól?
Én vagyok az egyik.
Tanuljatok már a hibámból.

Miért tudok táncolni?
Néha csak úgy kedvem van hozzá.
Végigsétálok a szobán
Céltalan, akadozó léptekkel
Mint valami részeg.
Közben ott a kezemben a titkos varázslat
Mint a drogosnak a drog
Bagósnak a cigi.

És én elvarázsolom magam a pálcámmal
És máris csodaországban vagyok.

és te valahonnan még mindig nézel.

#25

Olyan szívesen elmennék most sétálni, a szélben, a hamarosan halott levelek között, érezve, ahogy a hideg az arcomba csíp... egyedül, ahogy mindig...

Ha korábban rászoktam volna a dohányzásra, akkor most kiülnék a kertbe egy fára, és ott szívnám magamba a gyilkos füstöt. De nem szoktam rá, és már nem is fogok.

Megpróbáltam. Igyekeztem, akartam. Mi haszna, ha nem múlhatom felül önmagam? Ez vagyok én, minden porcikámmal.

Egy magányos mogyoró, kibontva, a többi között egy zacskóban.

"Én a Hold vagyok, és itt a helyem a sötétségben, a csillagok között. Azért vagyok, hogy világosságot és utat mutassak."

Én is valamiféle Hold vagyok. Különleges vagyok. Figyelek. Elejtett kis morzsákból táplálkozom, s építem föl a kapcsolataimat. Tetszik az a fülbevaló? Megveszem szülinapodra, te pedig meglepődsz majd. Mindig is szerettél volna egy olyat? Tessék. Éhes vagy? Itt a szendvicsem.

Bájolgás. Hátsó szándék. Hívjuk, aminek akarjuk.

Tulajdonképpen mikor hazugság a kegyes hazugság? Örömet szerzel a másiknak, bent tartod a boldogság meleg kicsi fészkében, melyet olyan gondosan építgettél neki. Miközben nem vagy vele őszinte, nem ő sérül. Te vagy az, akit bántasz. Ő soha nem fogja megtudni, és benne marad a kicsi fészekben, gondtalanul. 

Neked kell erősnek lenned. 

Az embereknek színezni kell. A fekete-fehér szép, de nincs benne élet. Az emberek sziporkázni akarnak, és nekem van festékem, hát tessék. Festek csillagokat a fekete ponyvára, feküdjünk alá, én pedig úgy teszek, mintha igazi volna, amíg te számolod őket. Talán annyit festek, hogy még én sem tudom pontosan, mennyi. És számolom, magammal is elhitetve azt, amit neked hazudtam. 

Festek hát nektek egy nagy mosolyt. 

#24

Szakad, ömlik, zuhog. Bakancs, bőrkabát, esernyő.

A helyzet, amikor nem tudsz kire dühösnek lenni - egyszerűen csak a szituáció dühítő, és keserű. Mint amikor meghal valaki: nem tudhattad előre, nem tehettél volna semmit. Talán ezért olyan kétségbeejtő a halál. Az emberekben ott van a tenni akarás, és akkor keserednek el igazán, amikor nincs beleszólásuk a dolgokba.

Patti nem lesz ott a születésnapi bulimon.

Gyerekesnek tűnhet, de még visszhangzik a fejemben, amit tavaly megfogadtam: igaz barátokkal fogom ünnepelni az ideit. Közben persze a terv megbukott, de akkor is, ő lett volna a legfontosabb! Nekem kellett volna, hogy ott legyen. Nekem még soha nem volt születésnapi bulim.

Az agyam helyén lévő massza lassan kitalálja a megoldást, és pont olyan idióta, amilyen régen volt, amire számítani lehetett, jó, hogy azt nem javasolja, hogy kísérjem vodkával az aszpirint.

Nem lesz ott Patti?
Felejtsük el!

Felejtsük el...

Akkor Hubertus és narancs lesz, köszönöm!

#23

A múltkor csokit ettünk - ez nálunk amolyan családi "betegség", hogy anyai ágon mindenki csokoládéfüggő, és nem tud ellenállni a seggnövesztőszernek. Nagyapám, aki egyébként nem sokat eszik, meglátta nálunk a csokit, és úgy döntött, kér belőle, mi pedig adtunk. Onnantól kezdve megkívánta a csokoládét. 

Belépek a házba, örülök, hogy itthon vagyok. Az előszoba csendes, a nagyszülők a kanapén beszélgetnek. Köszönés, ebéd, a napi rutin, mi volt a suliban, semmi. Visszakérdezek. Nagyi orvosnál volt, gyógyszer íratott. Van friss kifli, a boltot is megjárta.
A táskámért nyúlok, a fotelben van, és amikor elveszem, megpillantom a tábla csokit.

Az agyam elutazik egy időre, és tűnődik: ennyi év után is, ennyi gonddal a nyakában is odafigyel erre a vénemberre, aki nem is törődik vele, akin soha nem látszott, hogy szereti, mindig úgy kezelte, mint egy szolgát. Várom, hogy nagyi néha ordítson, várom, hogy kiabáljon, hogy ő ezt nem bírja, hogy neki ez sok.

De ő csendes. És én már rosszul vagyok a csendjétől.

Géppé vált az évek során - reggelente ruhát készít nagyapámnak, majd kérdezgeti, mikor éhes, megjegyzi, mit szeret éppen azon a héten, mit utál, milyen meleg legyen a leves, melyik kanál a kedvence, a széles tányérból szeret enni, s közben elfelejti, hová tette le a szemüvegét.

Dühös vagyok és szívtelen.

Milyen élete lenne, ha találna valaki mást? Ha talált volna? Ha nagyapám elment volna egy évtizeddel ezelőtt? Miért ez történik vele, ha nem ezt érdemelte? Hol van itt az igazság?

Hol van az, hogy egyszer mindenki boldog lesz?
Hol van az, hogy két ember egymásnak teremtetett? 
Mondd, Istenem. Ő kinek teremtetett?

És akkor rájövök. A picsába! Nincs ilyen. Nem létezik a "ha két embernek együtt kell lennie"-szöveg. Ezt mind magunknak csináljuk. Mi is magunknak csináltuk. A mi döntéseinkből születik az életünk, mi alakítjuk a sorsunkat, a boldog-boldogtalanságunkat.

Ha szeretünk valakit, meg kell szereznünk. Ha nem igazi, akkor feladjuk - én is fel tudtam adni. 
Várhattam volna rá az örökkévalóságig, hiszen nem mertem lépni, így inkább lesöpörtem a bábukat a pályáról, és megszakítottam a játékot. Mert nem bírtam volna veszíteni.

Ha akarnám, megcsalhatnám őt. Elmehetnék mással. Elmehetnék egy lánnyal. Elszökhetnék itthonról. Öngyilkos lehetnék. Alternatívák. Mind megszületnek más-más világokban.
A döntés a fontos. A lépések. Igen, minden lépés - néha a balga lépések vezetnek el a célhoz.

Elfordulnék jobbra, de félrerántom a kormányt, és az árokban végzem. Jön az autómentő, aki balra visz.
Ilyen az élet is, a kezedben van a kocsi, és neked egyszerűen rá kell érezned, hogyan kell vezetni. Ha csak egyenesen mész, és nem mersz kanyarodni, az út kisiklik alólad, és eltévedsz a bozótban, majd hagyod, hogy benőjön a növényzet. Leragadsz, testileg, lelkileg. Nem szabad.

Vagy balra fordulsz, vagy jobbra.

Az biztos, hogy senki nincs magányosnak teremtve. És az is biztos, hogy senki nincs egymásnak teremtve.

Jártál már úgy, hogy egy puzzle darabkát összeraktál egy másikkal, de mégsem a kép jött ki? A darabok mégis egymásba illettek. Az emberek részei egy nagy kirakósnak, s talán egy darabhoz több is kapcsolódhat. Lehet, hogy te a tájképnek a felhő része vagy, de összekapcsolódsz az avarral. Te döntöd el, hogy ez működik-e, avagy sem.

Mindenki a saját sorsának a kovácsa. Lépj, kormányozz.
Ha nem akarsz elveszni, mint a szétszórt puzzle-darabka.

#22

Last night.

#21

Were this world always this sick?

Jön a tél, jön a köd.

Kemény, kegyetlen lesz a tél, és lesz majd, akinek véget ér...

Kicsit most új embernek érzem magam. De még mindig, annyi mindent akarok tenni.

Hogy érezheti az ember néha azt, hogy nincs miért élni, ha még a tennivalói felét se végezte el?

Furcsa.

Miért érzem úgy, hogy mindenki beteg körülöttem?

Senki sem normális.

Gátlások.

Elfojtott vágyak.

Gyilkos ösztönök.

Kegyetlenség.

Mindenkinek van valami defektje. 

Mindig ilyen beteg volt ez a világ?

És én közéjük tartozom.

#20

Éhezem az érintésekre. 

Olyan vagyok, mint egy kismacska, dörgölőzöm a lelkemmel az emberekhez, hátha valaki rájön, hogy tulajdonképpen kezek simogatására vágyom. Ölelésre, lágy cirógatásra, talán csókokra. Persze nem akárkitől, de ilyenkor már szinte öntudatlanul keresem az alkalmat, mikor érintkezhetek valaki kezével, vállával, hátával. Nem intim módon, csupán hogy érezzem, hogy nem csak egy árnyék vagyok, egy szellem, hanem valós hús.

Nehéz, mert egyedül vagyok, és Pattit nem babusgathatom, a barátságunk olyan, akár a férfiaké: nincs buziskodás(, ha nem ittunk sört.) Odabújok Kittihez, mert ő élvezi, Balázs szereti fenntartani a "szerető" látszatát, bár volt időm az évek során megszokni, hogy előszeretettel bújik bele a lányokba.
Megsimogatom tesóm fejét, és ráakaszkodok a nyakára, mindenhol a kezeket, vállakat, nyakakat, fejeket keresem, mint egy őrült, és közben érzem, hogy a végét járom.

Lehetne már őszi szünet.

Körülnézek, és azt mondhatom, szinte mindenkinek van valakije, akivel testi kontaktusba léphet: van, akinek ott a partnere nap mint nap, van, aki talál magának, ha éppen kedve van hozzá, és vannak a puszilkodós lányok, akik egymást ölelik-simogatják. (Btw kezdek én is ilyenné válni, legalábbis ha ez így megy tovább.)

Kevés olyan lány van, aki teljesen kerüli az ilyesmit.
Vajon ez alapvetően hiányzik mindenkinek, vagy csak nekem, aki hozzászoktam nyáron?

Úúúúristen de meg akarok ölelni mindenkit.

#19

Macskaszemek, kacéran, de fakón
Minden léptén az eltűnni akaró
Üres álmok, elsuhanó napok
Ki tudja, miért pont ebben vagyok...

Az elmúlt két év során volt időm rájönni, hogy úgy dobom el az embereket, mint a rossz gyerek az utcán a szemetet: vissza-visszanézek, hogy látta-e valaki, hogy biztos jó helyen van-e az ott, aztán beletörődök, és megmagyarázom magamnak, hogy igen, ennek így kell lennie. Persze otthon rájövök, hogy vissza kéne menni érte, de akkor már késő, valaki felszedte és már nincs ott, nincs úgy, ahogy én hagytam. Mert a dolgok nem várnak meg, azok rohannak, és én nem tehetek ellene semmit.

Talán vak vagyok, de a döntéseimet mindig az utolsó pillanatban hozom. Általában jó döntések ezek, bár sokszor nincsenek átgondolva, és nem lehet őket megmagyarázni. Hiba, hogy hirtelen cselekszem, mint egy nyári zápor alkalmán, amikor a semmiből fekete felhők lepik el az eget, és már csapkodnak is a villámok. Talán nem így kellene, talán meg fogom bánni. De mindig sikerül belőle kikecmeregnem.

Sokan nem értik, sőt. Mondhatnám, hogy olyankor senki sem érti, mit miért teszek. Én előre gondolkozom, ráadásul túl sokat - valaki megszólal, s az agyam már három lépéssel előtte jár, számolom a dolgok lehetséges kimenetelét, és szinte pontosan szűröm le a következtetést arról, hogy mi fog történni.

Nem csalt meg még ez az érzékem.

A magam istene vagyok, a dolgokat kedvem szerint alakítom. Ez sokszor veszélyes. Nem lennék jó istennek. Az emberekről hozott döntéseim is éppen olyan randomok lennének, mint a saját életemben lévőek, ezzel pedig kiakasztanám az egész világot, és a nép szép lassan legyilkolná egymást és önmagát.

Néha be szeretném csukni a szemem, elfordulni a világtól és minden hibájától, elmenekülni a rossz dolgoktól, mert túlságosan belefáradtam abba, hogy mindent megváltoztassak, hogy mindent rendbe hozzak, mint egy anyuka, aki folyton korholja lusta gyermekét, aztán végül leroskad egy székre, hogy rágyújtson egy szál cigarettára.
Azon kapom magam, hogy szeretnék mások bőrébe bújni, egy napig más ember lenni: egyszer gazdag fiú, máskor hanyag, lázadó utcagyerek. Utána nyugdíjas, aki főz az unokáknak, majd végül fontos üzletember, akit az irodaasztal alatt cuppant le a titkárnője. A helyzet úgyse változna: magány és üres emberek fogadnának, megkeseredett, fáradt, üveges szemek, melyekben még ott csillognak az édes emlékek - ez az egyetlen, amitől élőnek tűnik a nyamvadt test.
Nem csak az övék. Az enyém is.

#18

Talán nyolc éves lehettem, amikor írtam egy verset nagyanyámnak - benne volt minden, amit a buksi fejemből, meg a twisted kis lelkemből bele tudtam facsarni, amolyan cuki kis szerelmi vallomás a világ legjobb nagyijának.

Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy egyáltalán van-e értelme annak, amit csinálok.

Beláttam a kis agyammal, hogy az embereknek nem lehet ilyesmivel őszinte örömet okozni, és egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy senki sem kíváncsi rám. A rokonok nem értek időben oda a bábjáték-előadásaimra, pedig már az összes plüssállat begyakorolta a szövegét, és amikor az egyik darabom után anya bejelentette, hogy értelmetlen volt, kirúgtam a színtársulatot, és soha többé nem játszottam nekik semmit.

Elvesztettem az őszinteségemet, nem kommunikáltam a szüleimmel úgy, ahogy azelőtt, éreztem, hogy nem érdekli őket, ha mesélek. Amikor hazaértem a suliból, már nem panaszkodtam, amiért az osztálytársaim lekövéreztek - talán ahhoz is hozzászoktam idővel - és a szokásos "mi újság volt ma" - illemkérdésre csupán mosolyogva válaszoltam egy "semmi"-t.

Új iskolába kerültem, és nem voltak barátaim. Utáltam a ruháimat, utáltam a hajamat, a szemüvegemet - mindent utáltam, amiért kinevettek, amiért gáznak számítottam. Nem volt többé az a makrancos öntudatom, mint korábban, nem voltam a család szeme fénye, aki megnevetteti az embereket, egyre inkább kezdtem átalakulni egy árnyékká, aki mégis túl erős ahhoz, hogy ne lehessen észrevenni.
A közönség elé már nem tudtam kiállni úgy, mint azelőtt, az izgalom, a félelem, hogy kinevetnek, vagy megaláznak, teljesen eluralkodott felettem.

Magamba fordultam, és mégsem: később, amikor már szereztem barátokat, velük mindig udvariasan és vidáman viselkedtem. Örültem, hogy vannak körülöttem, még akkor is, ha kihasználtak, vagy megaláztak. Persze ez az énem is csak egy hazugság volt, mint a félfázisú áram: én voltam, de mégsem. Nem ismertek, nem ismernek. Otthon sem ismertek. Nem ismert... senki az ég világon.
És én, mintha muszáj lenne, mindenkinek más arcomat mutattam. Egy kicsit ebből, egy kicsit abból. Szép lassan már én sem tudtam, mi ez az egész.

Aztán lezuhantam. Jöttek a csúnya veszekedések, a "nem érdekel semmi", és egyszer őszintén azt mondtam anyámnak, hogy meg akarok halni, mert nincs itt semmi, amiért maradni tudnék.
Érdekes dolog, mert visszagondolva megvolt mindenem, de a probléma a belső dolgokban jelentkezett, nem a külsőségekben, mert igazából nem figyelt rám senki. Én pedig nem kiabáltam, hogy észrevegyenek - ahogy megfogadtam, hogy bábjátékozni sem fogok, úgy megfogalmazódott bennem az is, hogy semmivel nem fogom magamra felhívni a figyelmüket. Minek. És ahogy a színpadon, emberek előtt küszködtem a félelemmel, úgy előttük is. Nem mertem megnyilatkozni többé.

Növekedett bennem valamiféle őrület - az elfojtott érzelmek gombóca, talán nevezhetem annak. Az agressziómat is elnyomtam, mint minden mást, hogy befelé törjön ki, és alkalmanként ki is tört. Hogy ne okozzak magamnak bűntudatot azzal, hogy másokat terhelek, magamon töltöttem ki minden dühöm. Valójában soha nem akartam véget vetni az életemnek, csak amikor már teljesen elborult az agyam - és volt az a nap, amikor már remegő kézzel álltam az ablak előtt, mindkét lábamból csorgott a vér, és Balázs felhívott, hogy megkérdezze, nincs-e valami baj, én meg köpni-nyelni nem tudtam.

És képes voltam azt mondani neki, hogy "amúgy nem, nincs semmi baj". 

Nem hívtam depressziónak, soha nem is fogom, mert ez mind én vagyok, és még a legboldogabb pillanataimban is ott van lent, mélyen, elásva, várva azt a percet, amikor minden összedől újra. Mint az ex-dohányos, amikor már évek óta leszokott, és valami istentelenül felidegesíti, aztán újra rágyújt egy szálra.

De idő közben, szépen elkezdtem kinyílni: a családom rájött, hogy egy idegennel él egy fedél alatt, akinek azért helyén van a ketyegője, és nem is olyan érzéstelen, mint gondolták. Most barátkoznak ezzel az idegennel, szép lassan, és kedvelik, én pedig még mindig nem tudom nekik önmagamat mutatni, de attól tartok, nem is fogom - két ember van ezen a világon, akik látnak engem teljes egészében.

Ez már régóta kikívánkozott...

#17

„Remélem, nem felejted el.”

Az a fajta ember vagyok, aki a végletekig képes tűrni, és megőrizni a nyugalmát, még ha más már éppen készül felrobbanni, akkor is csak mosolygok, és nyugtatom, hogy ugyan már, nem húzhat fel ennyire.

De amikor csak nyelek és nyelek – és kénytelen vagyok ilyen nyersen fogalmazni -, akkor egy apró szikra is elég, hogy felszítsa bennem a katlant.

Egy hangos, ingerült „IGEN!” az a bizonyos szikra, és belobban a tűz. Az estéről alkotott terveim átalakulnak. Hogy mer velem így beszélni? Miért?

Üres, megválaszolatlan kérdések ezek, én pedig ezúttal nem akarom lesírni a sminkem, ezért úgy döntök, hogy „felöntök a garatra”, ami nálam egy minimális mennyiségű alkoholfogyasztást jelent, mivel nem bírom a piát, lerészegedni meg nem szeretnék.

Iszonyat hülyének érzem magam spiccesen, ahogy mindig, azonnal elfelejtem minden bánatom, what does the fox say-t ordítozunk Kittivel az utcán, táncolunk, végül belefutunk Pattiékba is, kiderül, hogy a fényképezőgépembe elfelejtettem beletenni a memóriakártyát, ezért a „beleharapok Kitti fülébe” – kép nem sikerül. Én már illuminált vagyok, de még éppen józan, annyira, hogy feltűnés nélkül be tudjak menni az iskolába, anélkül, hogy gyanút keltenék.

Odabent javában megy a buli, eszembe jut, hogy a picsába, végzős vagyok – a lépcsőn végzem, a VIP helyen, ahol Boldi, Kitti és a többiek rázzák, mint az elmebetegek, rögtön cuppan két puszi az arcomon, kezek ölelnek körül. Éljen, az osztályom normális fele megérkezett.

Amikor Balázs megjelenik, már nem érzek haragot – ugyanaz a bezártság uralkodik rajtam, mint mindig, amikor egy kicsit megharagudok rá, aztán rájövök, hogy ez nem az a szitu, amikor a lány hisztizik, a fiú pedig figyel rá. Ez az a sztori, amikor a lány mosolyog, mert nem akar valamit tönkretenni. (Még jobban.)

Elkap, és táncolni kezdünk – először finoman, aztán durvábban, és hirtelen elmondom neki, hogy hiányzik, és ő elmondja, hogy én is hiányzom neki.

És akkor mindkettőnkből kibuknak azok a dolgok, amiket két éve rejtegetünk magunkban: a „mi lett volna, ha”, a rossz döntések, az elbaszott forgatókönyv, és társai. Ekkor rájövünk, hogy mi még mindig az a furcsa páros vagyunk, akik talán egymás mellett végezték volna, ha a sors nem szól közbe – bár amilyen kiakasztóak tudunk lenni, valószínűleg a tányérdobálós-kapcsolat lépett volna életbe nálunk.

Ez egy halott ügy, mondom neki – én Atit szeretem, és ellene nincs esélye. (Bár háromszor is átgondolnám, ha szingli lennék, hogy akarok-e egy ilyen rocksztáréletet élő férfi mellett lenni.) De azért hozzáteszem, hogy a földön én vagyok az egyetlen nő, aki el tudná őt viselni, csak hogy kedves legyek.

Viccelődünk, hogy milyen jól megbeszéltük a dolgokat, aztán ránézek, amolyan tapasztalatból, és kinyögöm, hogy holnapra az egészet el fogja felejteni.

Hitetlenkedve néz, és közli velem, hogy ő ilyesmit nem felejt el csak úgy.

Kiderül még egy és más – többek között az is, hogy a pletykák ellenére nem csalta meg Kittit anno a Balatonon – és magamban felsóhajtok, hogy igen, ez az a fiú, aki a legjobb haverom.

Az utolsó szám előtt eltűnik, közben visszacsapódok Kittihez, akitől Lilla választ el, mert azt hiszi, le akarom smárolni (persze, pont az egész évfolyam szeme láttára), Boldi pákósan táncol, és közben nem lehet nem rácsapni a seggére.

Amikor újra feltűnik Balázs, rohan, én pedig megállítom. Mielőtt elindulna haza, csak ennyit mond:

„Remélem, nem felejted el.”

És felkapcsolódnak a villanyok: a bulinak vége. Állok ott, mint az elveszett kisgyerek, és rájövök, hogy ezt vártam, ezt akartam. A dráma-duó megint együtt.

Ma beülök a kocsijába, és mintha mindent ott folytatnánk, ahol egy éve abbahagytuk – viccelődünk, ő cigizik, beszélgetünk mindenféléről. Mégsem olyan rossz ez a forgatókönyv, csak egy jó hosszú szünetet tartottunk.

Kivisz a buszmegállóba, és még mielőtt kiszállnék, egy puszit nyomok az arcára – ez tőlem egy ajándék, mert nem osztogatom csak úgy. (Na jó, tegnap este több embertől kaptam, mint amire valaha is számítottam…)

És ennyi, a jelenetnek vége.

#16

Szeretem az őszt.
Szeretem, hogy szürke.
Olyan, mint ez a világ - a  megöregedő fák, a gyöngyöző bokrok, a kiszáradt, kócos fű, a házak ódivatú falai, a szomorúan elfüggönyözött, üres ablakok - minden. Minden azt mutatja, hogy ami van, az elmúlik, és te tehetetlenül nézed, nem tehetsz ellene semmit.

Ezért olyan néma az ősz - a szeptember csendes, amikor eltűnnek a gyerekek az utcáról, az október halk, mert a levelek nem mernek hangosan hullani, a november pedig néma, hiszen rögtön elcsitítja a gyász.
És utána meghal az ősz.

A tél az nem hal meg. Ő nyomot hagy, ő pusztít, aztán elbújik, mint aki jól végezte dolgát. Nem tudják elüldözni, nem tudják megölni. Az ősz tudja, hogy ez a sorsa, és már beletörődött az évezredek során. A tél makacs, és halhatatlan. Titokban mindig tél van a felszín alatt.

Sokszor elmélázom azon, mi lett volna, ha összejönnek a régi terveim. Vajon tényleg vágytam rájuk? Vajon boldog lettem volna az áhított karjaiban?
Olyan révetegnek tűnik, olyan lehetetlennek. Nem tudnám már elképzelni magam ott.

Vagy az egy másik boldogság?

A fene ebbe.

Mi mind őszek vagyunk, s a tél maga a kaszás - ő dönti el, mikor jön, s ha ő jön, mi megyünk. Nincs vita, és nem védekezhetünk. Nekünk nincs nyarunk, az egy másik élet.

Ezért kell megtanulni élvezni az őszt.

#15

Semmi. Csak a nagy semmi van. 
És minden mégis nyugtalan.
Az álmokat csupán távcsővel nézem
Egyszer közeli, s máskor már eltűnt egészen
A szürke égen.
És ha várok valami másra
Egy érintésre, hiába.
Nincs olyan, ami nekem itt kijárna.
Fulladjunk hát bele a hibákba...

#14

Izgatott vagyok és ideges, letámaszkodom a kezeimmel magam mellé, hogy megcsináljak húsz fekvőtámaszt - az osztálytársnőim körém ültek, mintha az izzadságcseppeket is le akarnák olvasni az arcomról, mintha közelebbről akarnák hallani a szenvedésem hangjait.
Amikor lemegyek fekvőbe, csak arra koncentrálok, hogy sikerüljön megcsinálni, és ekkor meghallom a hangjukat.

"Azta..."

" Tisztára, mint a katonák a filmekben..."

Zavarba jövök, még az előtt, hogy teljesítem a feladatot - nem láttam még kívülről magam, miközben fekvőtámaszt csinálok, fogalmam sem volt eddig, hogy szabályos-e. Ezek szerint igen. Nem szoktam hozzá a dicsérethez, persze a tanár még rátesz:

"Ha lenne az iskolában olyan, hogy nagy átváltozás-díj, akkor azt Lucának ajánlanám..."

És következik egy ötperces monológ a sportmódszereimről, a kitartásomról, ami elsiklik a fülem mellett, de abba a picibe is belepirulok, amit még elcsípek. Azért valahol mélyen büszke vagyok magamra.

Patti megállít tesi után, és elhív biliárdozni - azt mondja, Barbi szervezi, és sokan ott lesznek, de menjek. Gondolkozás nélkül igent mondok, majd óra közepén eszembe jut, hogy nem is tudok biliárdozni. De ekkor már késő, és én baktatok velük a kocsma felé - velünk jön Dia, Barbi. Amikor megérkezünk, látom, hogy Petra és Bia is ott vannak, meg az a Flóra, akit annyira nem kedvelek, de nem is érdekel.
Ekkor kezd el összeszorulni a szívem, és érzem, hogy nem fogok jól szórakozni...

Erre kell egy sör. Az utolsó reményem ebben a szituációban.

Mire a söröcske lecsúszik, már Marci is ott van, aki mellett egyszerű feloldódni, elhív minket a nagyijához, ahol az emeleten lehetőségünk nyílik vízipipázni, amit én speciel nem szeretek, mert megfájdul tőle a fejem.
De ennek ellenére felmegyünk, én már megittam a második sörömet, és elég illuminált állapotban vagyok, most már legalább nekik is van kin röhögni, engem meg nem érdekel, mit gondolnak rólam. Olyat játszunk, hogy akik elmennek mellettünk, azok mellett összegörnyedünk, és fájdalmasan nyögünk egyet - fogalmam sincs, mire jó. De élvezem.

Fent a padláson már csak hatan vagyunk - Barbi, Patti, én, és a fiúk: Marci, Bajusz, Áron. Áron mintha ott se lenne, persze néha becsatlakozik Bajusz "ugorjunk rá a lányokra"- akciójába, és Patti hátsó fertályát szeretné tanulmányozni. Videókat veszünk fel, verekszünk, birkózunk és hülyéskedünk.

Marci elejt egy információt - éppen, amikor farkasszemet nézünk, és már egy jó ideje nem néztünk félre - nekem kell az az infó, én esdekelek érte. Balázsról van szó.

Bemegyünk a padlásszobába, mert négyszemközt akarja csak elárulni - aztán kiderül, hogy a mondanivalója rövid, csupán egy mondat, és ráadásul számára jelentéktelen, nekem viszont többet mond, mint egy egész könyv, többet mond, mint az eltelt évek.

Hát mégsem mondott el mindent.
Hazudnék, ha azt mondanám, csalódott vagyok, igazából csak kíváncsi, és értem is, meg nem is. Ez egy olyan dolog, amit itt sem írhatok le sehol sem, de egyszer már tagadta - és előttem is ugyanúgy tagadta, amit megértek.
Megértem, mert komoly dolog - de az írói elmém mégis azt mondja, hogy ez a forgatókönyv el van csúszva, nincs rendjén. Mondhatta volna.

De nem gondolkozom ezen - ülünk az állomáson, fáj a fejem, és piszkosul józan vagyok, várom anyát, hogy jöjjön értem, és közben úgy csinálok, mintha nem is tűnődnék belül semmin, sőt, még egy ideig én magam is elhiszem, hogy ez így van rendjén... hiszen miért is ne lenne?

Nem szabadna ilyen sokat törődnöm ezzel az egésszel, hiszen el fognak válni az útjaink - ki jobbra megy, ki balra. De mégsem tudom feladni. Még nem.

#13

"Ez a vonat elment."

Amikor reggel megérkezik, mintha megvilágosodnék, egyszersmind rájövök, hogy pontosan tudom, mit akarok neki mondani - de az óra elkezdődik, és nekem nincs lehetőségem elmondani Balázsnak, hogy hiányzik, és szükségem van rá.
Pedig ő azok közé tartozik, akikkel képes vagyok érző lény módjára beszélni, nem viccet csinálni mindenből, nem terelve a témát. De ehhez még nekem is bátorság kell - nem adom magam könnyen.

Csak annyit kérdez, ragyogó szemekkel:

"Nem jössz velünk Pestre?"

Mosolyog, és látom, hogy őszinte. A szeme pont olyan kék, mint az enyém. Szerintem mi mindig is testvérek voltunk. Pont annyira utáljuk egymást.

"Mikor?"

Lelki szemeim előtt megjelenik az autója, benne ülünk hárman, négyen, cigiznek, én meg éneklek a hangos, bömbölő zenével. De a kép hamar feloszlik.

"Ma" - vigyorog.

Megrázom a fejem. Csütörtök van. Miben sántikálnak már megint? Eszembe jut a Metallica-videó, amit Boldi kirakott tegnap facebookra. Valami koncertre mehetnek. Kitti világosít fel órák után, hogy egy Metallica-film lesz, és vonatoznak majd.

Aztán kezdődik megvilágosodásom második fázisa. Először Nóri ültet bogarat a fülembe - vagy inkább muslicát, mivel ez még csak egy pici bogár, ártatlannak tűnő. Fél, hogy Balázs rosszakat fog mondani róla a pasijának.
Nevetségesnek tartom a feltevést, és szóvá is teszem - Balázs soha nem tenne ilyet, és különben is, mi rosszat tudna róla mondani.

Kittié a második bogár - vagy inkább kígyó az, nem is tudom. Kijelenti, hogy szerinte Balázs megcsalta őt nyáron a Balatonon - mire újból felnevetnék, de most már túl sok a bogár a levesemben.
Honnan jutnak eszükbe ezek a rossz dolgok? Kiről beszélünk egyáltalán?

Aztán rádöbbenek, ahogy szép lassan végigfuttatom az emlékeimet a fejemben - minden, amit most látok, csupán egy báb. Mintha lenne egy tökéletesen ugyanúgy kinéző, beszélő és viselkedő Balázsunk, aki belülről teljesen más.

Ismeretlen.
Talán ismeretlen.

Egyedül maradok a gondolataimmal, mint azokon az estéken, amikor egyedül emlékezem a lehetetlen, de megtörtént eseményekről - elkap az érzés, amikor minden csupán visszhang, és az emberek csak összeragadt gyurmák, több színből, elfolynak, nem is valósak. Vagy ők nincsenek ott, vagy csak én nem létezem.

Olaszon rájövök, hogy Boldi helye üres, és felnézek az órára, alig múlt el egy.

Ez a vonat elment, gondolom magamban, és felsóhajtok - kezeim közül kieresztem a már amúgy is halott lehetőséget, és nem is nézek utána - talán egyszer még megmondom neki, amit annyira akartam. Talán sörözünk még együtt, vagy gitározunk, vagy csak összefutunk valahol - mennyi lehetetlen jövőkép.

Nem tagadom, hogy hiányzik, mint ahogy azt se tagadtam soha, hogy gyűlölöm a személyiségének néhány részét - rendelkezik a legrosszabb hibákkal, amik cseppet sem alkotnak róla fényes képet mások szemében. Nem szégyellem leordítani a fejét mások előtt, és nem titkolom előtte a gondolataimat. De ma is megvédtem, és mindig védeni fogom - mint egy rossz, elzüllött testvért. Fene tudja, miért, magam sem tudnám megmondani. Talán hozzánőttem az évek során.

#12

"Na mi van, nem futsz?"

A felmérés megkezdése előtt elszakad a melltartóm pántja, a varrásnál. Vadonatúj, ma viselem először - nem tudom, bosszankodjak-e, vagy csodálkozzak. Nem nagy hiba, megvarrható. De nem a sportpálya közepén, tesiórán. Jobb híján Kitti köti meg - elfeledkezek egy percre biszexuális hajlamairól. (Hajlamainkról?)

Lehagyom Balázst, bár nem tudom, ők mennyit futnak - előtte még hallom a férfi tesitanár megvető szavait:
" A sok cigaretta, oda nézzetek."

Nincs már erőm, hogy csóváljam a fejem - két év alatt megtanultam, hogy nem válok Szent Lucává, a dohányosok lelkiismeretévé, nem fogok a fülükbe suttogni a lecsökkent nemi étvággyal és a korai ráncosodással kapcsolatban. Nem én leszek a benyomás, ami leszoktatja őket egy szép napon.
Azért a fent említett mondattal belecsípek egy kicsit, csak hogy mindketten élvezzük. Én lehagyom, bár semmi büszkeségem, rég futottam, és ez is ramaty - bár Dalmával fejezem be, aki még támogat is. Furcsák a társaságfüggő emberek, akik a picsák közt picsaként, a normálisok közt pedig normálisként alakítanak - vajon hol vannak ezek között ők maguk?

Szomorúan állapítom meg a nap folyamán, hogy ki vagyok éhezve, mind lelkileg, mind testileg, semmi kontaktus, semmi sírás, dráma, semmi ölelés. Senkitől. Ez általános esetben nem olyan nagy cucc, mert nem ölelkezek folyamatosan, de most abszolút minden testi megnyilvánulásom el van zárva, mint egy rozsdás csap, és már növekszik benne a feszültség. November pedig még nagyon, nagyon messze van.
(A végén eljutok odáig, hogy pornót fogok nézni.)

Ma olyan vagyok, mint aki meghalni készül - random odamegyek emberekhez, mint aki mondani akar valamit, és ott is van a nyelvem hegyén a szó, a monológ, minden fájdalom, minden magyarázat... de miről? Magam sem tudom. Aztán csak ácsorgok mellette, mély hallgatásban, vagy éppen a semmiről cseverészve. Pedig valamit annyira mondani akarok. Főleg Balázsnak.

Még mindig nem kértem időpontot a fodrásztól, megkértem anyát, hogy hívja fel - nem azért, mert gyáva vagyok, hanem mert egyszerűen nincs időm elmenni hozzá. Remélem, nem felejti el. Én viszont olyan vagyok, mint egy szerelmes tizenhárom éves. Minden kimegy a fejemből, lusta vagyok, és csak az írás-olvasás érdekel, meg a zenekar-szerelmetességem.

Amikor fejfájásra és hányingerre panaszkodva lementem, nagyanyám és anya egyszerre vágták rá:
" Vérszegény vagy! Sápadt vagy! Keveset eszel!"
Ami nem igaz, mert még a mérleg szerint híztam is, ami azért érdekes, mert az utóbbi időben szorgalmasan edzettem, és viszonylag rendesen kajáltam (értsd: nem faltam tele magam minden nap csokival). A nadrág meg még mindig ugyanúgy feszül, kicsit sem szorosabb, úgyhogy nem tudom. Mindenesetre idegesít, az ilyen mindig idegesít. De lehet, csak a nagyiék mérlege nem szuperál úgy, ahogy az otthoni. (Ettől nem nyugszom meg.)

Holnap már csütörtök, éljen a világbéke.

#11

" Mi van oda írva?"

Kezével meglibbenti a hajam, hogy jobban lássa az olaszkönyvet, és nincs tisztában vele, hogy sörényemmel pont olyan intenzíven érzékelek, mint a bőrömmel.

"Quanto."

Igyekszem nagyon-nagyon furcsálló arcot vágni, hogy végre elhúzódjon kicsit.

"A Q betűnek nincs szára."

Panaszos a hangja, mint a menő-manónak, amikor méltatlankodik, ismerem ezt a hanglejtést, ismerem őt. Bosszúsan vágok vissza, és már vörösödik az arcom. Hihetetlen...

" Azért, mert én nem tudok kis q betűt írni, csak nagyot!!!"

" De cuki!"

A tanár felnevet, én morogva takarom el a becses hajzatommal a vörös pofámat.

Cuki. Szerencséd, hogy ezt a bókot nem három éve sütötted el, akkor takaríthattad volna a nadrágodról a ráfolyt testemet. Mert biztosan elolvadtam volna tőle.

Hiba volt Máté mellé ülni...

A hétfő szuper volt, minden órán majdnem álomba merültem, mint Csipkerózsika. A matekom 4-es lett, úgy diktáltam be, hogy "gyök 16", mire a tanár pufogott, hogy hú, de vicces, aztán rájött, hogy tetszik neki, és már mindenkinek így mondogatta...
A bioszom pedig max pontos ötös, örülök a fejemnek. Ha mindez még nem volna elég, ninja-szerűen estem el az utcán, előrehajolva, mintha Narutot játszanék, igaz, csak félig, mert mielőtt az orrom egy szép lábnélküli mérlegállás kíséretében elérte volna a földet, Pattiban még volt annyi fulladás előtti lélekjelenlét, hogy visszahúzzon, és csak aztán haljon meg röhögés közepette.

Anya berángatott vásárolni, kaptam két melltartót, meg két felsőt, mindkettő fekete, ha már stílusváltásra adtam a fejem... és közben még mindig az jár a fejemben, hogy jó lenne megtanulni Q betűt írni végre.
(De teljesen mindegy, mert úgyis, örökké g betűnek olvasnám.)

#10

" Felesleges szerepeket játszanunk. Most már azt akarom, hogy önmagad légy. A belső. Hogy úgy beszélj velem, mintha magadban beszélnél."

Az élet megy tovább, és én még mindig egy másik világban élek. Ami nem baj, sőt.

Alig egy hónap, és az a bizonyos tizennyolcadik már el is múlt - bár kétlem, hogy ez bármit is változtatna, azért mégis vehetek majd sört. Aztán angol érettségi. Van egy sanda gyanúm, hogy az írásbeli utáni hónapot még ki kell húznom úgy, hogy bejárok órára. Pedig szívem szerint már nagyon menekülnék.
Néha én is meglepődöm, mennyire jól megy az írás mostanában - bár a rajzolás menne így. Bámulom a papírt, amin a Shakunak célzott rajz van, és arra gondolok, hogy felmegyek a padlásra, és keresek a tíz évvel ezelőtti munkáim közül valami hasonlót.

Sikerült illatos körömlakkot vennem. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen. Evanescencet hallgatok, és fújkálom az orrom, mert sikerült megfáznom a hétvégére. Remélem, holnapra elmúlik. Edzeni sem tudtam, mert féltem, hogy megfulladok, ráadásul hideg is volt a szobámban, ahol minden nap legalább öt döglött legyet találok a padlón. De legalább döglöttek.

Elfogyott a nescafé. Újabb ok, amiért utálni fogok holnap hazajönni. Ráadásul hétfő lesz, kíváncsi vagyok, mivel rukkol elő az élet. A múltkori légyszaporító trükk nem is volt rossz.

Egész héten a másik csoport angoltanárjával leszünk, aki gyűlöl minket. Mondjuk most, hogy Balázs nem jár órára, talán végre nem fog baszogatni. De Kittivel megbeszéltük, hogy mi leszünk a Balázs-imitátorok: órán csámcsogva eszünk, sőt; átdobáljuk a másik szájába a kaját a termen keresztül, odaülünk mindenkihez, és hangosan sutyorgunk a fülébe, és nagyokat röhögünk a tanár megjegyzésein. (Na jó, igazából ENNYIRE nem rossz. )

Kíváncsian várom.

#9

Bandi nem szólt, hogy szülinapja van.

Ez így egy érdekes kijelentés, mert ugyebár úgy illik, hogy az ember emlékezzen a másik szülinapjára, és meglepje. De nálam nem így működik, én szeretem, ha az illető elmondja, hogy "nemsokára szülinapom", aztán ez beindítja az agytekervényemet, ami eljuttat addig, hogy felírjam a naptáramba.

De Bandi nem említette, hogy szülinapja van.

Na de ne ugorjunk ennyire előre. Kezdődött a reggelem úgy, hogy megint majdnem lemaradtam a buszról, már szinte futottam. Nem megy ez a készülődés nekem. De szerencsére volt helyünk a buszon, közben beszélgettünk, a fülemben pedig dübörgött a The GazettE, azaz a "kazetta", ahogy Patti hívja.
(Idézem: "Rohadj meg! Jó zenét hallgatsz. Ez a kazetta?")

Szóval beijesztettük Bandit, hogy mégis mit képzel, hogy lehet ilyen, persze nem árultuk el, hogy mire célzunk. Aztán amikor odaadtam neki a milka csokit, olyan szemekkel nézett, mint aki életében nem kapott volna csokit. Vagy mint egy házimanó, aki ruhát kap. És megköszönte háromszor. Ahh, javíthatatlan. :')

Eljött a vérszomjas matek óra is. Nos, tudtam, hogy a dolgozat nem lesz olyan borzasztó, sokkal inkább féltem a tanár testszagától, ami előszeretettel terjeng a teremben, és ugye első padsorban ülünk. Azzal azonban nem számoltam, hogy szét fog ültetni, úgyhogy amikor közvetlenül a tanári asztal mellé ültetett, már tudtam, hogy megtudom, honnan fúj a szél, avagy honnan jön a szag.

Kínkeserves volt, amikor átnyúlt felettem a hónaljával, és osztogatta a lapokat. Nem tudom elképzelni, hogy tudja valaki így elhanyagolni magát. Egyáltalán nem használna dezodort? Ha ilyen büdös lennék, azt azért már magamon is megérezném.

A negyedik feladatnak való harmadik sikertelen nekifutás után úgy döntöttem, növénnyé változok, és szépen fotoszintetizálni kezdek. Beadtam a lapot, és menekülésképpen visszahúzódtam Kitti mellé, majd mélyen beleszippantottam az illatos pulcsijába. Maga volt a mennyország. Aztán az utolsó 5 percben új anyagot vettünk (???????), és persze, hogy előttünk nyújtózkodva írta fel a táblára.

Rájöttem, miért jó hátradőlni a székkel.
Kitti már nagyon nevetett.

Holnap felelünk irodalomból meg nyelvtanból, és szinte biztos, hogy kihívnak, de annyira nincs kedvem hozzá... legközelebb mindig megtanulom hétvégén, mert ez így nem állapot :D

Csokit akarok enni.

#8

Kedd, hogy én mennyire szeretlek téged.

Első óra előtt lehuppantam a terem elé a padra, tekintélyes távolságra a HMCS-től, aki a picsákkal mindig végigvihogja az órát a hátam mögött. Nagy szám volt, hogy megszólított, mondjuk ma még értelmesen is néztem ki, mint egy átlagos lány: világos farmer, magassarkú, egy fekete póló.

Ekkor jöttem rá, hogy mennyire irigylem Patti rideg modorát. Ha olyan szól hozzá, akit nem kedvel, olyan hangnemben válaszol, hogy az illető biztos nem kérdezi meg kétszer. Én persze illedelmesen elmagyaráztam neki, honnan írunk. Nem tudok nem kedves lenni.

Angolra nem jött be a tanár, szinte hálaéneket zengtünk. Persze holnap majd megkapjuk a tartozást, véleményem szerint. Az emelt angolt azonban nem úsztam meg, most azonban már meg se mertem szólalni, nehogy Roli bá megint ajnározni kezdjen, hogy így Luca, úgy Luca, milyen ügyes vagyok, hogy felismertem a present perfectet.
Hát nem a józsefvárosi piacon vettem a nyelvvizsgámat... de így el fogja érni, hogy ne csak alapórán, hanem fakon is utáljanak.

Megkaptuk a csodás érettségi tételeket, és nem is kell annyi kötelezőt elolvasni, amennyire számítottam, csak meg kellene végre szerezni azokat a könyveket, és meglennék velük hamar. Amitől nagyon ráz a hideg, az a Szigeti veszedelem, amihez legalább öt liter kávéra lesz szükségem, úgy, hogy egy kaktuszon ülök, akkor talán nem alszom el.

Bioszórán már arra se emlékszem, mit csináltunk, valamit hadovált össze-vissza, én pedig dalszöveg-foszlányokat firkálgattam a füzetemre, és végre már tele van az egész. Persze aki meglátja, és elkezdi olvasgatni, full hülyének néz, mert egymás mellett kb. 50 dalból vannak kivágva részletek, ami nem alkot értelmes szöveget...

Néha nevetek magamon, hogy milyen királyul el tudom terelni a figyelmemet a hülye apróságaimmal, amikre rászokok, pl. most ott van a Gazette-mániám, még a hátterem is Uruha, nem mintha sokáig tartana nálam az ilyen zenekarimádat. Adam Lambert is lecsengett. (Tényleg beteg vagyok, vagy csak az ízlésem diktálja, hogy egy buzi énekes után lánynak kinéző fiúk iránt rajongjak?)

Délután kimentünk Kittivel, és körömlakkot vettünk, ő valami meghatározhatatlan színűt, én pedig halványrózsaszínt. Azt tervezem, hogy megcsináltatom anyával a karmaimat feketére, hegyesre. Ha már visual kei.

Néztem egy makeup-tutorialt, hát nagyon durva. De mindenképpen ki akarom próbálni, ha már a cosplayhez túl kevés cuccom van. A fiú-dolog meg ugrott, mivel a hatalmas bozontomat nem tudom beerőszakolni semmilyen paróka alá, annyi szent. És a melleim lekötésével még csak nem is próbálkoztam, bár könnyen lehet, hogy az kétszemélyes...

Ma sikerült edzenem is, rá kéne gyúrni úgy mindenre. Azon tűnődöm, hogy alapjába véve nem eszek olyan sokat. Még csokit sem, pedig abból rettenetes pusztításra vagyok képes...

Remélem, holnap nem fog zuhogni az eső. És mindenképpen el akarok jutni fodrászhoz az avató előtt.

#7

Mindig ez az utálatos hétfő. MINDIG.

(A magyar helyesírás baklövése szerintem, hogy a mindig szót rövid i-vel kell írni. Hiszen olyan jó az, amikor panaszosan mondod: mindíííg. )

Reggel folyamatosan tesómékra kell várni indulásnál, mert milyen tesó vagyok én, hogy nem várom meg őket, aztán 45-kor indulunk ki az 50-es buszhoz. Egyébként a rágós parfümöt 5 méterre érezni, Csabi jegyezte meg a hátam mögül, milyen jó illatom van... hát, mit mondjak, nem épp neki akarok tetszelegni.

Tanultam törire, mint a gőzös, és nem írtunk. Ez meg kellett volna, hogy nyugtasson, DE NEM, mert így csak húzzuk-halasztjuk. A matek már megint katasztrofális volt, már azt is megkérdezték a tanártól, hogy tanított-e valahol ezelőtt, mert hamarabb kiszámoltuk az egyenletet, mint ő...

Elmentem énekkarra is. Miért van az, hogy minden picsának jó hangja van, és bekerül az énekkarba? Lassan oda is fejhallgatóval fogok járni, hogy ne halljam az idegesítő nyekergésüket. Meg is fájdult a fejem, ahogy szokott, mert nyolcvan ember van bezsúfolva egy terembe, és egyáltalán nincs levegő.

Bazsi kifuvarozott minket a buszmegállóba (abban a kocsiban a lufitól az ukrán cigiig minden fellelhető), Bandival meg KisBandival beszélgettünk, aki a tesója, és bár lány, de nekünk most már KisBandi. Egyébként nagyon hasonlítanak a reakcióik :D

Bár ő meg azt hitte rám meg Pattira, hogy testvérek vagyunk (és ahogy az szokott lenni, engem néznek fiatalabbnak).

Hazajöttem, és már fel is készültem egy örömteli délutánra, amikor megláttam, hogy légyinvázió keletkezett a szobámban. Az irtás úgy egy óráig tartott, közben a fejfájásomon nem segített a légyirtó, a poloskákkal pedig még nem végeztem teljesen, mert azok megbújnak. Utálom ezt az öreg házat, most már haza akarok menni. Túl sok itt a... minden.

Egyre fogy a szabadidőm, napról napra többet kell tanulni. Nem tetszik ez nekem. Ha időm van edzeni, akkor erőm nincs. És persze olyan vagyok, aki már csak lelkiismeretből is tanul.

Remélem, hamar eljön a hétvége. Holnap már kedd, dupla magyar, dupla angol, dupla biosz. Azt szeretem.
Egyébiránt körömlakkot akarok venni.

#6

A péntek tizenháromnak is addig van jelentősége, amíg tizenhárom éves vagy, fekete cuccokat hordasz, titokban füstösre fested a szemed a suli wc-jében, és mindenféle rockzenét összehallgatsz. Amikor közel tizennyolc évesen ott állsz a tükör előtt félkómásan, a rikító virágmintás felsődben, amire anyád azt mondta, olyan cigányos, hogy soha nem veszi meg, de aztán mégis kifizette a pénztárnál; már annyira nem foglalkozol vele.

Pénteken felvettem egy pólót, amit nagyi sózott rám, fehér alapon világoskék csíkos, a kivágása olyan, amit szeretek, kicsi masni van rajta középen, az egyetlen probléma vele, hogy egy vékony csíkban már szabadon hagyja a hasam, és nem szoktam meg magamtól ezt a fajta kihívó öltözködést.
Sikerült is összekennem, véleményem szerint szájfénnyel, mert a nadrágomra is került egy jókora sötétrózsaszín folt. Meredten bámultam, kissé felháborodva, és hárítottam Bazsi "lemenstruáltad magad" megjegyzését, felvilágosítva, hogy a foltnak eperillata van és csillog, ennyire azért nem vagyok tündéri jelenség, hogy ilyen legyen a havi bajom.

(Egyébként ebbe beletrafált, mert még tart)

Mivel nem hordok szájfényt magammal, ezért az ügy lezáratlan maradt.

Az órák hamar elteltek, belesüppedtem az unalomba, és igencsak korgott a gyomrom a végére, el is terveztem, hogy bevásárolok a kétszáz forintomból valami értelmes, olcsó kaját, amiből egy tábla sztracsatellás bocicsoki lett (átkozom a facebookot, ahol azt írták, hogy a csokoládéevés napja van).

Az idő nagy részében jól elvagyok Kittivel, beszélgetünk, ahogy szoktunk, jóindulatúan, megértően, és közben nem vagyunk barátok. Kizsigereltem az érzelmeimet annyira, hogy semmi empátiát nem érzek iránta, és minden reakcióm csupán álca, amit magam is elhiszek, amikor a közelében vagyok. Lehet, hogy szar színész vagyok, és azzal leplezem, hogy elhiszem, amit játszok.
Szóval mostanában kikísér a buszmegállóba, ahogy aznap is tette, és közben ecsetelte, hogy elhanyagolta Danit a Pesten töltött idők alatt, mert idegesítette, hogy folyton azzal zaklatja, kibe szerelmes. Én csak figyelmesen hallgattam, megtartva magamnak a véleményemet, és a véletlen egybeesés tényét. Nem csak őt iegesítette.
Aztán elmesélte, hogy Brigivel kettesben szerettek volna kimenni a boltba, és Dani megkérdezte, hogy csatlakozhat-e, amire ők udvariasságból nem mondtak nemet, de aztán a séta abból állt, hogy a Dani egész úton szótlanul baktatott mellettük, ők pedig beszélgettek.
Bólintottam, hogy igen, ezt már én is észrevettem, és frusztráló tud lenni, mert tudom, milyen kellemetlen, ha két ember mellettem totál érthetetlen dolgokról beszél, én pedig kussolok. De ez egy... patthelyzet, vagy hogy szokták mondani. Hiába hozol fel témát, ha az a néma harmadik ahhoz sem szól hozzá.

Itthon a hangulat nem volt túl szívderítő. Anya is ideges volt, sőt, inkább aggódónak tűnt. Azt nem szeretem, az rosszabb, mint ha ideges lenne. Az azt jelenti, hogy nem csak a fogkrémre nem tettük vissza a kupakot és a zoknit hagytuk kifordítva a szennyesben, hanem van valami, ami az egész lelkét megrendíti és aggodalomra készteti.
Valami olyan, amin mi nem sokat tudunk változtatni.

Mesélte, hogy nagyapám nincs jól. Most már a pszichiátrián van, nem emlékszik semmire, ami az elmúlt három napban történt, és meg akarta ölni magát. Anya azt mondta: "Nem tudom, mi lesz vele."
A hír csak egy picit lepett meg ezúttal, és már-már féltem, hogy az arcomon semmi érzelem nem tűnik fel, amitől azt gondolhatja, hogy engem ez egy cseppet sem érint.

Amikor kiléptem az udvarra, a nap már lement, és azok a félelmetes őszi felhők voltak az égen, amiket annyira szeretek bámulni. Éreztem, hogy máshogy fúj a szél. Ott volt a levegőben az a kibaszottul utálatos érzés.
Elment, gondoltam. A sírással már elkéstem. Az, aki azokon a régi fotókon a kezében tart, vagy csak átkarol, aki üldözött a folyosón, akinek képzeletbeli teát töltöttem a játékkancsóból, akivel sátrat csináltunk az ágyon és alatta beszélgettünk, már rég elment. Mielőtt észrevehettem volna. Én pedig kemény páncélt növesztettem a szívemre, és az emlékeket egy nagy, sötét lyukba dobtam le, majd azonnal befogadtam a tudatomba a mostani énjét, hogy összetörjem az illúzióimat, mielőtt még elkezdene fájni.

Az emberek napról napra halnak meg. Belülről. Nem változtat már azon semmi, hogy lélegzik-e, hogy a szobában lézeng-e, vagy hogy odaköszönünk egymásnak, amikor hazaérek az iskolából.
És én is elmegyek. Napról napra elmúlok.

Este a tükörképemet néztem újra, rá se ismertem a saját arcomra, ami sírás közben olyan szánalmasnak tűnt, hogy arra gondoltam, te jó isten, valaha bárkinek is megengedtem, hogy így lásson? Nem történhet meg ismét. A fene ette a könnycseppeket is, ha tudnám, hogy működik az emberi testben ez az egész, már rég kitaláltam volna a megoldást, hogy törhetetlenné tegyem magam.

De menni kell tovább. És jött egy szombat, amikor palacsintát sütöttem, és kedves voltam mindenkivel a házban. És megfizethetetlen visual kei ruhákat nézegettem, írtam, olvastam, közben Gazette-t hallgattam, mindent rohamszerűen csináltam, ami boldoggá tesz.
Előre, tovább...

#5

Tegnap este összevesztem anyával. Kb. kétszer szóltam tesómhoz, és anya ezt kötözködésnek vette, elkezdte védeni, nekem meg betelt a pohár, előjött 18 év szennye, hozzávágtam, hogy semmilyen szeretetteljes reakciót nem kaptam tőle életemben, amit ő természetesen félreértelmezett (anyagi javak, furikázás össze-vissza), és mondta, hogy gondolkozzak el, miket beszélek, én pedig elmondtam neki ugyanezt. Ha nem érti meg, hát nem érti meg, csak tudnám, miben vagyok más, mint tesómék, miért nem lehetett néha engem is szeretgetni kicsit. 

Törődés.

Drága anyám, ha te azt tudnád. 

Nem tudom, meddig szenvedtem este, éjfél előtt valahogy sikerült végül kihúznom magam abból az ördögi körből, az ostoba gondolatok közül. Félig büszke, félig dühös vagyok magamra. Már megint majdnem visszaestem. Nem akarok megint padlón lenni. 

Szóval hagytam anyát a sütijeivel, nem valószínű, hogy amíg élek, meg fogom tudni beszélni vele ezt az egészet, mert mindig csak elássuk, mint egy pandora-szelencét, és aztán valahogy kimossa a víz. Majd visszaássuk, és így megy tovább. 

Belefáradtam. Tegnapra nagyon belefáradtam.

Aztán, amikor ez még nem volt elég, nagyapám is rosszul lett az éjszaka, be is vitte az ügyeleti kocsi. Az orvos szavaira aludtam el. 

Iszonyatosan hülye álmaim voltak, de valahogy nem voltam olyan kómás... nem szóltam senkihez, bár nem vagyunk haragtartóak, és majd minden megy tovább, ahogy szokott.

Szar órákkal volt tele a nap, és mindegyik halál unalmas volt, majd' elaludtam a könyv felett. Kár, hogy ha lefekszem a padra, azt észreveszik. 

Bazsi azt mondta, fog nekem adni ebook-olvasót. Ez jó, mert kötelezőket is jó lenne azon olvasni, meg van egy pár könyv, amit beterveztettek velem Pattiék. 

Kitaláltam, milyen borítója lesz a Tizennyolcnak. Most nem tudom, hogy digitálisan, vagy papírra rajzoljam-e (bár mind a kettőből szar vagyok, úgyhogy teljesen mindegy :D). Shakunak is kell majd rajzolnom, foghatom a fejem xD Még most rendes papírom sincs, a rajzmappámat se találom. Tényleg, holnap rajzóra is lesz a cukcsi új rajztanárral...

Ver az isten.

#4

Tegnap esti agytekervény-túlpörgésemnek köszönhetően ma reggel egy nagy rakás kakiként keltem fel... de aztán rájöttem, hogy készülni kell. :(
(Hogy bír Patti 5:40-kor kelni???)

Az angol tanár folyton felad házit, amit aztán másnap kiad órai feladatnak, persze senki nem szól, hogy az házi volt, és mindenki elkezd beszélni, a tanár ránk rikácsol, hogy miért nem csináljuk a feladatot... de persze ha egyszer kihagynám a házit, biztos nem felejtené el, hogy feladta...

Várom már, hogy leérettségizzek.

Az osztály egyre nehezebben bírja a halál unalmas magyarórákat. Főleg, hogy vettük a Balázsolás c. verset, rögtön elkezdtünk röhögni Balázson, hogy ő a torok védőszentje, megBalázsolja a lányok torkát esténként, és egyéb perverzségek. A bioszóra undorító volt, alig vártam, hogy kijöjjünk.

A márkánál vettünk mogyoróvajas túrórudit (nagyon finom), meg találtam ilyen aloe verás italkát, holnap megnézem, hogy van-e benne káros cucc, és ha nincs, akkor veszek. :3

Ma sütünk anyával, mert holnap lesz a munkahelyi búcsúztatója.
Kijelentettem neki, hogy ha megkapom a szülinapomra a pénzt (enyhe célzás), akkor elmegyek fodrászhoz.
Úgy döntöttem, nem festetem be, inkább vágatok neki formát, olyat, mint nyolcadikban volt.
Ilyen lesz kb: http://t2.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcQ_AnhEx527KCX410uG70QvmYXjQ4VG-XYWzB9rv2526vtvSdnW

Visszatérek önmagamhoz :D

#3

A hétfők mindig cselesek, még amikor úgy tűnik, jól indulnak, akkor is előrukkolnak valamivel, ami lesokkolja az embert.
Reggel szokásos ütemben haladtunk a busszal, mindenféle baromságokról beszélgettünk Fruzsival és Pattival, természetesen Dzsesszika&Dzsesszika megint beálltak hozzánk, mintha kötelező lenne ott kapaszkodni, ahol mi állunk. Oké, nem vagyok pelenkás, nem azért csinálok ügyet belőle, mert a korlátra rá van írva a nevem. Csak egyszerűen van valami furcsa abban a csajban, meg a kistestvérében, és pontosan nem tudjuk, melyiket hívják Dzsesszikának, de az egyiket igen, és ez nekünk bőven elég.

Szóval ott, akkor nagyon büszke voltam magamra, mint nagytesó, mert mindhárman (akkor már Barbi is ott volt) szörnyülködve figyeltük, ahogy a kislány (olyan elsős lehet) szépen kiszedi az orrából a fikát, aztán egy (és több) határozott mozdulattal belekeni a csőbe.

Nem véletlenül játszottunk az út további részében "ki tud kapaszkodás nélkül talpon maradni"-t.
A nagyobbik Dzsesszika pedig ott állt mellette, és nem csinált semmit. Én már rég izomól tarkón billentettem volna tesómékat egy ilyen akció elvégeztével - tegyük hozzá, hogy ők sosem csináltak volna ilyet, akármilyen kis nyámnyilák.

Az incidens után az első pár óra unalmasan telt. Illetve annyira mégsem, megint sikerült beégetni magam, mert most sokan azt hiszik, hogy Kristófhoz akarok feleségül menni. Csak mert ő azt mondta a "mi lesz belőled 10 év múlva"-játékban, amit angolon játszottunk, hogy személyi edző lesz, én pedig később már nem tudtam megmásítani az "együtt élek a férjemmel, aki személyi edző" című mondatomat, mert nem magadról kellett beszélni, hanem a padtársadról. Kitti pedig mindenféle gyanú nélkül benyögte helyettem.

I still hate my class.

Bioszon végleg megsemmisült az osztálybeli férfiakban lévő morzsaméretű becsületesség és tekintély. Nóri, aki kb. 40 kiló és 160 centi, elájult, és minden lány nyüzsgött, hogy le kéne vinni, a fiúk meg ültek a seggükön, aztán amikor valamelyik csaj rájuk ripakodott, végül NÉGYEN cipelték le szerencsétlent az orvosi szobába. Az 10-10 kiló. Belegondoltam, hogy mit kezdenének az én 60 kilómmal. Talán darut bérelnének?

Az új matektanár úgy ír a táblára, hogy sem a terem bal, sem pedig a jobb feléből nem lehet látni, mert vagy erről az oldalról takarja, vagy arról. Szerintem idén elbúcsúzhatok az oly szépen kiérdemelt négyesemtől.

Biosz fakon végre elült mellőlem az a buzgómócsing csaj, de "cserébe" kaptunk még három 13/D-st, akik végigröhögcsélték az órát. Azon tűnődtem, miért mondják azt ránk, hogy mi vagyunk a kicsik és az éretlenek, ha a D-sek röhögnek azon, hogy "kutikula", és azon, hogy a szomszéd suli udvarán valaki állatkerti hangokat ad ki.

De vége lett a napnak, és mehettem haza, kihagyva a "kötelező" végzős gyűlést, amit az "évfolyambuli" nevezetű facebookos csoportban szerveztek meg. Én csakúgy, mint az osztálycsoportból, ebből is hiányzok, mert az évfolyambulin nem vettem részt. Így nem mentem a gyűlésre sem, nem volt kajám, se pénzem, nem fogok éhezni 5-ig. Így is kevés a két szendvics 3-ig egy olyan zabagépnek, mint én.

Kosarazni akartam ma tesómmal, de esik az eső, így maradok az írásnál. Szerencsére meg is jött, tehát holnap valószínűleg kellemes görcsökre ébredek.

Amúgy mostanában sokkal jobb hangulatom van a suliban, mint az elmúlt tanévben... ez a más társaságnak és az antiszoc-zenehallgató életmódomnak köszönhető. Meg annak, hogy ha valami rossz dolog akarja befészkelni magát az agyamba, felidézek egy dalszöveget, vagy kitalálok valami idegesítő pótcselekvést. Ma a cuppogtatás és kacsingatás volt a soros...
De legalább Pattit nem zavarja.

#2

Nem tudom, hogy tűnhetett el ez a hétvége ilyen nyomtalanul, de ez csak egyre rosszabb lesz.

Reggel feltaláltam egy nagyon finom szendvicset, barna kenyérből, teavajból, valami nagyon finom füstölt szalámiból, salátalevélből és majonézből áll. Reggeli után nekiálltam tanulni, ilyenkor örülök, mert friss még az agyam, nincs tele semmi szarral, Newton törvényeivel, meg ilyenekkel.

Mikor kész lettem, megcsináltam az órarendet Pattinak, idén nem raktam rá olyan sok anime-figurát, meg most ki is jöttem kicsit a rajzolásból, inkább csak egy pikachut firkantottam rá, meg szép igényesen össze-vissza színezgettem. (Tényleg igyekszem.) Írtam a Tizennyolcat, már egész jól haladok benne.

Utána ebédnél (gyros) jött a Tesóm Lebasszintása c. fejezet, hogy miért néz állandóan tv-t, miért lustálkodik, stb. Elhozattam apával a kosárlabdát, mondván mozogjunk akkor együtt, de mondtam, hogy fújja fel. Persze nem fújta fel, a játék elmaradt.

Délután hivatalosak voltunk Viktor névnapjára. Már előre sejtettem, hogy nem lesz időm semmire. Anya vitt nekik csokit, amit a kissrác egy mozdulattal rábaszott az asztalra, hogy ő ezt nem szereti. Kedvem lett volna képen térdelni. De amúgy ezeket leszámítva egész normálisan viselkedett.
Mondtam a családnak, hogy a legközelebbi event az én 18. szülinapom (ami gyanús, hogy nem lesz megtartva, mert addigra nem lesz kész a ház, sőt, van egy sanda megérzésem, hogy pont akkor fogunk visszapakolni, és "nem lesz idő" megtartani). De mindegy, elterveztem magamban, hogy sütök majd nekik cuccokat, meg én leszek a házigazda, hogy ne anya pattogjon. (Mintha a madarak azt csicseregték volna, hogy szülinapom után 4 nappal szóbeli érettségi...)

Hazajövetelünk után villámgyors ütemben következtek az események: edzés, zuhany, hajmosás... megint úgy nézek ki, mint Skrillex.
Valahogy ki kell találnom, hogy barátkoztatom meg anyát a ténnyel, hogy nekem kékesfekete hajam lesz a szülinapom után...
Ő még nem tudja. Bár olyan, mint az időjárás, egyszer ajánlgatja, hogy fessem be, utána meg rám ripakodik, hogy inkább ne.

Jelentősen rányomta a kedvemre a bélyeget az is, hogy Atival keveset beszélünk mostanság... amikor írok neki, mindig el van foglalva, vagy épp megy valahova, vagy játszik, vagy nem tudom, mit csinál... ha meg én vagyok suliba, akkor ő unatkozik.
Nehéz az élet.

A hétfő pedig egy nagy kibaszás - a Nehéz Könyvek és Még Nehezebb Tantárgyak napja.

#1

Nem tudtam, mit akarok, sokáig álltam ott a szekrény előtt, ahol pihent a kölcsönkért könyv, és várakozott, hogy végre eldöntsem, viszem-e, vagy sem. Végül addig szerencsétlenkedtem, hogy elfeledkeztem róla, és akkor jutott eszembe, hogy mégis jó lenne azért bemenni Pattihoz, a tegnapi szívfájdalmak ellenére, annak ellenére, hogy lehet, még ott van Dia, amikor már a cipőmet is felhúztam.

Semmi bajom Diával, tényleg. Megvan a maga stílusa, de bízom benne, hogy jó barátnője lesz Pattinak, ha én elmegyek. Sokkal inkább az inaktív kommunikációmmal van a gond, amit felé mutatok. Nem tudom, mit mondhatnék neki, mivel kezdhetném. Tipikusan az az ember, akivel csak egy-két sör után tudok beszélgetni.

Elbasztam, ez a lényeg, erre rájöttem tegnap. Ha nincs az a félév, akkor tegnap én rúgtam volna be a legjobb barátnőmmel, én mulattam volna ott, és én lettem volna másnapos. Nem Dia.
De ott volt az a félév, amikor Dani miatt elhanyagoltam mindenkit, aki fontos volt.

Itt felesleges bárkit hibáztatni, hiszen az én döntésem volt, amikor nem mentem anyáékkal röpire, mert inkább Danival csináltuk a semmit, mert ő többnyire fáradt volt, én meg csak ültem, és a beszélgetéseinknek, vagy a délutánoknak sokszor semmi értelme nem volt. De én vak vagyok, ráadásul még hülye is, és néha későn veszem észre magam körül a dolgokat.
Kellett lennie valaminek abban, hogy Dani miatt vesztem össze életemben először Pattival (ha nem számítjuk a Natis veszekedéseket, de az nem lényeg). Észre kellett volna vennem. Néha nemet kellett volna mondanom. De sajnáltam őt, és segíteni akartam neki.
Ez fog egyszer a sírba vinni.

Szóval ma reggelre túltettem magam a "Diát meghívta, engem nem" ügyön, és úgy döntöttem, bátor leszek. Amikor odaértem, akkor készülődtek, hogy hazavigyék Diát Patakra, és Patti mondta, hogy menjek én is. Dia full ideg volt, mert az apja problémázott, szóval megint nem sikerült 2 mondatnál többet váltanom vele, de most annyira nem bántott. Amíg nem jöttek ki, Évával beszéltem, aki mondta, hogy nyugodtan mehettem volna tegnap én is a bulira. Ettől kettős érzelmeim lettek, egyrészt örültem, hogy nem arról volt szó, hogy a szülei megmondták, hogy inkább Diát hívja el helyettem. Másrészt még mélyebbre süllyedtem az önsajnálatomban, mert ezek szerint Patti volt az, aki nem hívott.

A kocsiban, amikor ketten maradtunk, mondott valami olyasmit, hogy "én voltam olyan büdös bunkó, hogy nem hívtalak meg", és bármennyire hülyén hangzik most ez, de elmosolyodtam, és egy kicsit megnyugodtam, hogy nem utál.
Talán sikerül kijavítanom végre ezt a fatal errort, amit csináltam.

Felesleges az önutálat, mert akkor belecsöppenek megint abba, ami az egész "sötét korszakomat" övezte, és most már épp bőrrel meg akarom úszni tinédzserkorom utolsó szakaszait. Tudom, hogy nem jutok előrébb, ha tespedek, inkább próbálok javítani azon, amin még lehet. Tudom, hogy nincs minden veszve.

Aztán persze kimentünk a nagysasszonnyal és tesómékkal, hülyeségeket csináltunk, ahogy szoktunk, és beszélgettünk. Mindenről, úgy, mint régen.

És most edzenem kellene, meg sok mindent csinálnom - még nem szoktam meg, hogy kevesebb időm van a dolgokra. De elterveztem, hogy elviselem a sulit, kizárom a gyökereket, és megbarátkozom a téllel - ezek számomra elég nehéz tervek. Az őszi bakancslistám azonban itt lóg a falamon, és nem engedek belőle - na jó, kivéve a vezetést, mert azt ismét halasztom...

Szép kis évnek nézünk elébe! :)