Nincs mit írnom. Megint párnák vagyunk.

Elmegyek hozzá, és az ágy fel van dúlva, akár a tajtékzó tenger, a párnák összevissza, és mi is összevissza a párnákon, a lábunk ott, ahol a fejünk kellene, hogy legyen, ilyenek vagyunk az életben is, keressük a helyünket, de mindig kényelmes, úgy is

Megtanultam félteni, durva, kemény, erőszakos érzelem, megüti a lelkem minden egyes pillanatban, amikor eszembe jut, hogy mi van, ha ezegyszer nem én leszek az, aki lelép, aki elmegy, aki elég, mint egy cigaretta, csakhogy nincs több a dobozban.

(Le kellene állnom a cigarettás hasonlataimmal. Meg magával a cigarettával is.)

Az életben sok minden olyan, mint a repedezős körömlakk, ha rákened valamire, attól még látszik, mi van alatta, szóval nem érdemes leplezni az érzelmeket, mert a lakk a felszínen úgyis felrepedezik, és akkor lebuktál, kisapám.

És hogy nevessetek is:

Én: Álmos vagyok.
Balázs: Én meg Előd.
Én: Na nem Ond.

Jaj, megtaláltam azt a számot, amiben a "Sometimes love is not enough" van.