Az ember senkié. Mindannyian a magunkéi vagyunk, csak erre nem akarunk gondolni, mert a magány félelmetes, az, hogy magadra vagy utalva, egyszeriben annyi lehetőséget pottyant az öledbe, hogy nem tudsz vele megbírkózni, hé, tudtad, hogy büföghetnél hangosan az étteremben, hogy ha akarnál, elszökhetnél messze, és soha nem kellene visszajönnöd, vagy ha visszajönnél, hallgathatnál, és hazudhatnád, hogy Bécsben voltál, bocsi, hogy nem hoztam hűtőmágnest, nagy volt a sor a szuveníreknél, egy kislány megbotlott a cipőmben, én meg felsegítettem.

Úgy teszünk, mintha meg lenne kötve a kezünk, de nincs, kit érdekel, mit akarnak mások, anyád, apád, a tanárjaid, tedd, amit jónak látsz, menj, szaladj, amíg tudsz.
Ez az anarchia kezdete, azt hiszem. Bizonyos szinten mégis jó, hogy az emberek még gondolni sem mernek.

A dolgokat könnyű kimondani, könnyű elsütni, hogy "majd jövőre, ha Pesten leszek", "majd jövőre, ha kiadom a Wonderlandet", "majd, ha gyerekeim lesznek"... szinte elhiszem magamnak, hogy ez mind így lesz. Valaki megtanított hinni ezekben a dolgokban, őt még mindig nem pipálom le, bár jelentősen megváltoztak a nézeteim a pozitív irányba, már nem tudok leragadni ott, hogy sötét a jövő, és ebből nem lesz semmi.

Most egy hétig nem cigarettázom.