Életképek.
Sétálok a fagyott utcákon, sehol senki, csak néhány munkás, és én, el sem hiszem, hogy elrohant az idő, hogy most már nő vagyok, nem az a kislány, aki ugyanezt az útvonalat tette meg az általános iskolába menet, akinek nagy, piros kabátja volt, és rövid haja, aki elveszett volt, túl kedves, túl naiv.
Figyelem az embereket, a zene duruzsol a fülemben, a kamionosok megbámulnak, a cipőm meg-meginog az egyenetlen járdán.
I remember where it all began so clearly
Sétálunk a fagyott utcán, zsebre dugott kézzel, mert túl hideg, hogy kézbe dugjuk, és beszélgetünk, mindig van téma, mindig van kérdés, válasz, mintha két gondolkodó lennénk, két kis kívülálló, mindig is azok voltunk.
Az jár a fejemben, hogy mi nem tervezünk, de egy kapcsolatban nem lehet nem tervezni, ő is tervez, csak nem veszi észre, és én is, mert azt mondja, "majd a gyerekeink", még ha viccel is, ott van az él a hangjában, hogy ez akár meg is történhet. Én pedig elmosolyodok, és szóvá teszem, de nem jutunk dűlőre, nem jutunk sehova, és ez így jó. Nincs túlgondolás.
After all the lights go down,
I’m just the words
You are the sound
Sötét van a szobában, és mi ketten, érzek valami régit, ami új, hogy is fogalmazhatnám: sehogy. Fekete a ruhája, fekete az enyém is, a körmöm is, a hajam is, minden sötét, fekete.
A strange type of chemistry, how you’ve become a part of me
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése