#15

Semmi. Csak a nagy semmi van. 
És minden mégis nyugtalan.
Az álmokat csupán távcsővel nézem
Egyszer közeli, s máskor már eltűnt egészen
A szürke égen.
És ha várok valami másra
Egy érintésre, hiába.
Nincs olyan, ami nekem itt kijárna.
Fulladjunk hát bele a hibákba...

#14

Izgatott vagyok és ideges, letámaszkodom a kezeimmel magam mellé, hogy megcsináljak húsz fekvőtámaszt - az osztálytársnőim körém ültek, mintha az izzadságcseppeket is le akarnák olvasni az arcomról, mintha közelebbről akarnák hallani a szenvedésem hangjait.
Amikor lemegyek fekvőbe, csak arra koncentrálok, hogy sikerüljön megcsinálni, és ekkor meghallom a hangjukat.

"Azta..."

" Tisztára, mint a katonák a filmekben..."

Zavarba jövök, még az előtt, hogy teljesítem a feladatot - nem láttam még kívülről magam, miközben fekvőtámaszt csinálok, fogalmam sem volt eddig, hogy szabályos-e. Ezek szerint igen. Nem szoktam hozzá a dicsérethez, persze a tanár még rátesz:

"Ha lenne az iskolában olyan, hogy nagy átváltozás-díj, akkor azt Lucának ajánlanám..."

És következik egy ötperces monológ a sportmódszereimről, a kitartásomról, ami elsiklik a fülem mellett, de abba a picibe is belepirulok, amit még elcsípek. Azért valahol mélyen büszke vagyok magamra.

Patti megállít tesi után, és elhív biliárdozni - azt mondja, Barbi szervezi, és sokan ott lesznek, de menjek. Gondolkozás nélkül igent mondok, majd óra közepén eszembe jut, hogy nem is tudok biliárdozni. De ekkor már késő, és én baktatok velük a kocsma felé - velünk jön Dia, Barbi. Amikor megérkezünk, látom, hogy Petra és Bia is ott vannak, meg az a Flóra, akit annyira nem kedvelek, de nem is érdekel.
Ekkor kezd el összeszorulni a szívem, és érzem, hogy nem fogok jól szórakozni...

Erre kell egy sör. Az utolsó reményem ebben a szituációban.

Mire a söröcske lecsúszik, már Marci is ott van, aki mellett egyszerű feloldódni, elhív minket a nagyijához, ahol az emeleten lehetőségünk nyílik vízipipázni, amit én speciel nem szeretek, mert megfájdul tőle a fejem.
De ennek ellenére felmegyünk, én már megittam a második sörömet, és elég illuminált állapotban vagyok, most már legalább nekik is van kin röhögni, engem meg nem érdekel, mit gondolnak rólam. Olyat játszunk, hogy akik elmennek mellettünk, azok mellett összegörnyedünk, és fájdalmasan nyögünk egyet - fogalmam sincs, mire jó. De élvezem.

Fent a padláson már csak hatan vagyunk - Barbi, Patti, én, és a fiúk: Marci, Bajusz, Áron. Áron mintha ott se lenne, persze néha becsatlakozik Bajusz "ugorjunk rá a lányokra"- akciójába, és Patti hátsó fertályát szeretné tanulmányozni. Videókat veszünk fel, verekszünk, birkózunk és hülyéskedünk.

Marci elejt egy információt - éppen, amikor farkasszemet nézünk, és már egy jó ideje nem néztünk félre - nekem kell az az infó, én esdekelek érte. Balázsról van szó.

Bemegyünk a padlásszobába, mert négyszemközt akarja csak elárulni - aztán kiderül, hogy a mondanivalója rövid, csupán egy mondat, és ráadásul számára jelentéktelen, nekem viszont többet mond, mint egy egész könyv, többet mond, mint az eltelt évek.

Hát mégsem mondott el mindent.
Hazudnék, ha azt mondanám, csalódott vagyok, igazából csak kíváncsi, és értem is, meg nem is. Ez egy olyan dolog, amit itt sem írhatok le sehol sem, de egyszer már tagadta - és előttem is ugyanúgy tagadta, amit megértek.
Megértem, mert komoly dolog - de az írói elmém mégis azt mondja, hogy ez a forgatókönyv el van csúszva, nincs rendjén. Mondhatta volna.

De nem gondolkozom ezen - ülünk az állomáson, fáj a fejem, és piszkosul józan vagyok, várom anyát, hogy jöjjön értem, és közben úgy csinálok, mintha nem is tűnődnék belül semmin, sőt, még egy ideig én magam is elhiszem, hogy ez így van rendjén... hiszen miért is ne lenne?

Nem szabadna ilyen sokat törődnöm ezzel az egésszel, hiszen el fognak válni az útjaink - ki jobbra megy, ki balra. De mégsem tudom feladni. Még nem.

#13

"Ez a vonat elment."

Amikor reggel megérkezik, mintha megvilágosodnék, egyszersmind rájövök, hogy pontosan tudom, mit akarok neki mondani - de az óra elkezdődik, és nekem nincs lehetőségem elmondani Balázsnak, hogy hiányzik, és szükségem van rá.
Pedig ő azok közé tartozik, akikkel képes vagyok érző lény módjára beszélni, nem viccet csinálni mindenből, nem terelve a témát. De ehhez még nekem is bátorság kell - nem adom magam könnyen.

Csak annyit kérdez, ragyogó szemekkel:

"Nem jössz velünk Pestre?"

Mosolyog, és látom, hogy őszinte. A szeme pont olyan kék, mint az enyém. Szerintem mi mindig is testvérek voltunk. Pont annyira utáljuk egymást.

"Mikor?"

Lelki szemeim előtt megjelenik az autója, benne ülünk hárman, négyen, cigiznek, én meg éneklek a hangos, bömbölő zenével. De a kép hamar feloszlik.

"Ma" - vigyorog.

Megrázom a fejem. Csütörtök van. Miben sántikálnak már megint? Eszembe jut a Metallica-videó, amit Boldi kirakott tegnap facebookra. Valami koncertre mehetnek. Kitti világosít fel órák után, hogy egy Metallica-film lesz, és vonatoznak majd.

Aztán kezdődik megvilágosodásom második fázisa. Először Nóri ültet bogarat a fülembe - vagy inkább muslicát, mivel ez még csak egy pici bogár, ártatlannak tűnő. Fél, hogy Balázs rosszakat fog mondani róla a pasijának.
Nevetségesnek tartom a feltevést, és szóvá is teszem - Balázs soha nem tenne ilyet, és különben is, mi rosszat tudna róla mondani.

Kittié a második bogár - vagy inkább kígyó az, nem is tudom. Kijelenti, hogy szerinte Balázs megcsalta őt nyáron a Balatonon - mire újból felnevetnék, de most már túl sok a bogár a levesemben.
Honnan jutnak eszükbe ezek a rossz dolgok? Kiről beszélünk egyáltalán?

Aztán rádöbbenek, ahogy szép lassan végigfuttatom az emlékeimet a fejemben - minden, amit most látok, csupán egy báb. Mintha lenne egy tökéletesen ugyanúgy kinéző, beszélő és viselkedő Balázsunk, aki belülről teljesen más.

Ismeretlen.
Talán ismeretlen.

Egyedül maradok a gondolataimmal, mint azokon az estéken, amikor egyedül emlékezem a lehetetlen, de megtörtént eseményekről - elkap az érzés, amikor minden csupán visszhang, és az emberek csak összeragadt gyurmák, több színből, elfolynak, nem is valósak. Vagy ők nincsenek ott, vagy csak én nem létezem.

Olaszon rájövök, hogy Boldi helye üres, és felnézek az órára, alig múlt el egy.

Ez a vonat elment, gondolom magamban, és felsóhajtok - kezeim közül kieresztem a már amúgy is halott lehetőséget, és nem is nézek utána - talán egyszer még megmondom neki, amit annyira akartam. Talán sörözünk még együtt, vagy gitározunk, vagy csak összefutunk valahol - mennyi lehetetlen jövőkép.

Nem tagadom, hogy hiányzik, mint ahogy azt se tagadtam soha, hogy gyűlölöm a személyiségének néhány részét - rendelkezik a legrosszabb hibákkal, amik cseppet sem alkotnak róla fényes képet mások szemében. Nem szégyellem leordítani a fejét mások előtt, és nem titkolom előtte a gondolataimat. De ma is megvédtem, és mindig védeni fogom - mint egy rossz, elzüllött testvért. Fene tudja, miért, magam sem tudnám megmondani. Talán hozzánőttem az évek során.

#12

"Na mi van, nem futsz?"

A felmérés megkezdése előtt elszakad a melltartóm pántja, a varrásnál. Vadonatúj, ma viselem először - nem tudom, bosszankodjak-e, vagy csodálkozzak. Nem nagy hiba, megvarrható. De nem a sportpálya közepén, tesiórán. Jobb híján Kitti köti meg - elfeledkezek egy percre biszexuális hajlamairól. (Hajlamainkról?)

Lehagyom Balázst, bár nem tudom, ők mennyit futnak - előtte még hallom a férfi tesitanár megvető szavait:
" A sok cigaretta, oda nézzetek."

Nincs már erőm, hogy csóváljam a fejem - két év alatt megtanultam, hogy nem válok Szent Lucává, a dohányosok lelkiismeretévé, nem fogok a fülükbe suttogni a lecsökkent nemi étvággyal és a korai ráncosodással kapcsolatban. Nem én leszek a benyomás, ami leszoktatja őket egy szép napon.
Azért a fent említett mondattal belecsípek egy kicsit, csak hogy mindketten élvezzük. Én lehagyom, bár semmi büszkeségem, rég futottam, és ez is ramaty - bár Dalmával fejezem be, aki még támogat is. Furcsák a társaságfüggő emberek, akik a picsák közt picsaként, a normálisok közt pedig normálisként alakítanak - vajon hol vannak ezek között ők maguk?

Szomorúan állapítom meg a nap folyamán, hogy ki vagyok éhezve, mind lelkileg, mind testileg, semmi kontaktus, semmi sírás, dráma, semmi ölelés. Senkitől. Ez általános esetben nem olyan nagy cucc, mert nem ölelkezek folyamatosan, de most abszolút minden testi megnyilvánulásom el van zárva, mint egy rozsdás csap, és már növekszik benne a feszültség. November pedig még nagyon, nagyon messze van.
(A végén eljutok odáig, hogy pornót fogok nézni.)

Ma olyan vagyok, mint aki meghalni készül - random odamegyek emberekhez, mint aki mondani akar valamit, és ott is van a nyelvem hegyén a szó, a monológ, minden fájdalom, minden magyarázat... de miről? Magam sem tudom. Aztán csak ácsorgok mellette, mély hallgatásban, vagy éppen a semmiről cseverészve. Pedig valamit annyira mondani akarok. Főleg Balázsnak.

Még mindig nem kértem időpontot a fodrásztól, megkértem anyát, hogy hívja fel - nem azért, mert gyáva vagyok, hanem mert egyszerűen nincs időm elmenni hozzá. Remélem, nem felejti el. Én viszont olyan vagyok, mint egy szerelmes tizenhárom éves. Minden kimegy a fejemből, lusta vagyok, és csak az írás-olvasás érdekel, meg a zenekar-szerelmetességem.

Amikor fejfájásra és hányingerre panaszkodva lementem, nagyanyám és anya egyszerre vágták rá:
" Vérszegény vagy! Sápadt vagy! Keveset eszel!"
Ami nem igaz, mert még a mérleg szerint híztam is, ami azért érdekes, mert az utóbbi időben szorgalmasan edzettem, és viszonylag rendesen kajáltam (értsd: nem faltam tele magam minden nap csokival). A nadrág meg még mindig ugyanúgy feszül, kicsit sem szorosabb, úgyhogy nem tudom. Mindenesetre idegesít, az ilyen mindig idegesít. De lehet, csak a nagyiék mérlege nem szuperál úgy, ahogy az otthoni. (Ettől nem nyugszom meg.)

Holnap már csütörtök, éljen a világbéke.

#11

" Mi van oda írva?"

Kezével meglibbenti a hajam, hogy jobban lássa az olaszkönyvet, és nincs tisztában vele, hogy sörényemmel pont olyan intenzíven érzékelek, mint a bőrömmel.

"Quanto."

Igyekszem nagyon-nagyon furcsálló arcot vágni, hogy végre elhúzódjon kicsit.

"A Q betűnek nincs szára."

Panaszos a hangja, mint a menő-manónak, amikor méltatlankodik, ismerem ezt a hanglejtést, ismerem őt. Bosszúsan vágok vissza, és már vörösödik az arcom. Hihetetlen...

" Azért, mert én nem tudok kis q betűt írni, csak nagyot!!!"

" De cuki!"

A tanár felnevet, én morogva takarom el a becses hajzatommal a vörös pofámat.

Cuki. Szerencséd, hogy ezt a bókot nem három éve sütötted el, akkor takaríthattad volna a nadrágodról a ráfolyt testemet. Mert biztosan elolvadtam volna tőle.

Hiba volt Máté mellé ülni...

A hétfő szuper volt, minden órán majdnem álomba merültem, mint Csipkerózsika. A matekom 4-es lett, úgy diktáltam be, hogy "gyök 16", mire a tanár pufogott, hogy hú, de vicces, aztán rájött, hogy tetszik neki, és már mindenkinek így mondogatta...
A bioszom pedig max pontos ötös, örülök a fejemnek. Ha mindez még nem volna elég, ninja-szerűen estem el az utcán, előrehajolva, mintha Narutot játszanék, igaz, csak félig, mert mielőtt az orrom egy szép lábnélküli mérlegállás kíséretében elérte volna a földet, Pattiban még volt annyi fulladás előtti lélekjelenlét, hogy visszahúzzon, és csak aztán haljon meg röhögés közepette.

Anya berángatott vásárolni, kaptam két melltartót, meg két felsőt, mindkettő fekete, ha már stílusváltásra adtam a fejem... és közben még mindig az jár a fejemben, hogy jó lenne megtanulni Q betűt írni végre.
(De teljesen mindegy, mert úgyis, örökké g betűnek olvasnám.)

#10

" Felesleges szerepeket játszanunk. Most már azt akarom, hogy önmagad légy. A belső. Hogy úgy beszélj velem, mintha magadban beszélnél."

Az élet megy tovább, és én még mindig egy másik világban élek. Ami nem baj, sőt.

Alig egy hónap, és az a bizonyos tizennyolcadik már el is múlt - bár kétlem, hogy ez bármit is változtatna, azért mégis vehetek majd sört. Aztán angol érettségi. Van egy sanda gyanúm, hogy az írásbeli utáni hónapot még ki kell húznom úgy, hogy bejárok órára. Pedig szívem szerint már nagyon menekülnék.
Néha én is meglepődöm, mennyire jól megy az írás mostanában - bár a rajzolás menne így. Bámulom a papírt, amin a Shakunak célzott rajz van, és arra gondolok, hogy felmegyek a padlásra, és keresek a tíz évvel ezelőtti munkáim közül valami hasonlót.

Sikerült illatos körömlakkot vennem. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen. Evanescencet hallgatok, és fújkálom az orrom, mert sikerült megfáznom a hétvégére. Remélem, holnapra elmúlik. Edzeni sem tudtam, mert féltem, hogy megfulladok, ráadásul hideg is volt a szobámban, ahol minden nap legalább öt döglött legyet találok a padlón. De legalább döglöttek.

Elfogyott a nescafé. Újabb ok, amiért utálni fogok holnap hazajönni. Ráadásul hétfő lesz, kíváncsi vagyok, mivel rukkol elő az élet. A múltkori légyszaporító trükk nem is volt rossz.

Egész héten a másik csoport angoltanárjával leszünk, aki gyűlöl minket. Mondjuk most, hogy Balázs nem jár órára, talán végre nem fog baszogatni. De Kittivel megbeszéltük, hogy mi leszünk a Balázs-imitátorok: órán csámcsogva eszünk, sőt; átdobáljuk a másik szájába a kaját a termen keresztül, odaülünk mindenkihez, és hangosan sutyorgunk a fülébe, és nagyokat röhögünk a tanár megjegyzésein. (Na jó, igazából ENNYIRE nem rossz. )

Kíváncsian várom.

#9

Bandi nem szólt, hogy szülinapja van.

Ez így egy érdekes kijelentés, mert ugyebár úgy illik, hogy az ember emlékezzen a másik szülinapjára, és meglepje. De nálam nem így működik, én szeretem, ha az illető elmondja, hogy "nemsokára szülinapom", aztán ez beindítja az agytekervényemet, ami eljuttat addig, hogy felírjam a naptáramba.

De Bandi nem említette, hogy szülinapja van.

Na de ne ugorjunk ennyire előre. Kezdődött a reggelem úgy, hogy megint majdnem lemaradtam a buszról, már szinte futottam. Nem megy ez a készülődés nekem. De szerencsére volt helyünk a buszon, közben beszélgettünk, a fülemben pedig dübörgött a The GazettE, azaz a "kazetta", ahogy Patti hívja.
(Idézem: "Rohadj meg! Jó zenét hallgatsz. Ez a kazetta?")

Szóval beijesztettük Bandit, hogy mégis mit képzel, hogy lehet ilyen, persze nem árultuk el, hogy mire célzunk. Aztán amikor odaadtam neki a milka csokit, olyan szemekkel nézett, mint aki életében nem kapott volna csokit. Vagy mint egy házimanó, aki ruhát kap. És megköszönte háromszor. Ahh, javíthatatlan. :')

Eljött a vérszomjas matek óra is. Nos, tudtam, hogy a dolgozat nem lesz olyan borzasztó, sokkal inkább féltem a tanár testszagától, ami előszeretettel terjeng a teremben, és ugye első padsorban ülünk. Azzal azonban nem számoltam, hogy szét fog ültetni, úgyhogy amikor közvetlenül a tanári asztal mellé ültetett, már tudtam, hogy megtudom, honnan fúj a szél, avagy honnan jön a szag.

Kínkeserves volt, amikor átnyúlt felettem a hónaljával, és osztogatta a lapokat. Nem tudom elképzelni, hogy tudja valaki így elhanyagolni magát. Egyáltalán nem használna dezodort? Ha ilyen büdös lennék, azt azért már magamon is megérezném.

A negyedik feladatnak való harmadik sikertelen nekifutás után úgy döntöttem, növénnyé változok, és szépen fotoszintetizálni kezdek. Beadtam a lapot, és menekülésképpen visszahúzódtam Kitti mellé, majd mélyen beleszippantottam az illatos pulcsijába. Maga volt a mennyország. Aztán az utolsó 5 percben új anyagot vettünk (???????), és persze, hogy előttünk nyújtózkodva írta fel a táblára.

Rájöttem, miért jó hátradőlni a székkel.
Kitti már nagyon nevetett.

Holnap felelünk irodalomból meg nyelvtanból, és szinte biztos, hogy kihívnak, de annyira nincs kedvem hozzá... legközelebb mindig megtanulom hétvégén, mert ez így nem állapot :D

Csokit akarok enni.

#8

Kedd, hogy én mennyire szeretlek téged.

Első óra előtt lehuppantam a terem elé a padra, tekintélyes távolságra a HMCS-től, aki a picsákkal mindig végigvihogja az órát a hátam mögött. Nagy szám volt, hogy megszólított, mondjuk ma még értelmesen is néztem ki, mint egy átlagos lány: világos farmer, magassarkú, egy fekete póló.

Ekkor jöttem rá, hogy mennyire irigylem Patti rideg modorát. Ha olyan szól hozzá, akit nem kedvel, olyan hangnemben válaszol, hogy az illető biztos nem kérdezi meg kétszer. Én persze illedelmesen elmagyaráztam neki, honnan írunk. Nem tudok nem kedves lenni.

Angolra nem jött be a tanár, szinte hálaéneket zengtünk. Persze holnap majd megkapjuk a tartozást, véleményem szerint. Az emelt angolt azonban nem úsztam meg, most azonban már meg se mertem szólalni, nehogy Roli bá megint ajnározni kezdjen, hogy így Luca, úgy Luca, milyen ügyes vagyok, hogy felismertem a present perfectet.
Hát nem a józsefvárosi piacon vettem a nyelvvizsgámat... de így el fogja érni, hogy ne csak alapórán, hanem fakon is utáljanak.

Megkaptuk a csodás érettségi tételeket, és nem is kell annyi kötelezőt elolvasni, amennyire számítottam, csak meg kellene végre szerezni azokat a könyveket, és meglennék velük hamar. Amitől nagyon ráz a hideg, az a Szigeti veszedelem, amihez legalább öt liter kávéra lesz szükségem, úgy, hogy egy kaktuszon ülök, akkor talán nem alszom el.

Bioszórán már arra se emlékszem, mit csináltunk, valamit hadovált össze-vissza, én pedig dalszöveg-foszlányokat firkálgattam a füzetemre, és végre már tele van az egész. Persze aki meglátja, és elkezdi olvasgatni, full hülyének néz, mert egymás mellett kb. 50 dalból vannak kivágva részletek, ami nem alkot értelmes szöveget...

Néha nevetek magamon, hogy milyen királyul el tudom terelni a figyelmemet a hülye apróságaimmal, amikre rászokok, pl. most ott van a Gazette-mániám, még a hátterem is Uruha, nem mintha sokáig tartana nálam az ilyen zenekarimádat. Adam Lambert is lecsengett. (Tényleg beteg vagyok, vagy csak az ízlésem diktálja, hogy egy buzi énekes után lánynak kinéző fiúk iránt rajongjak?)

Délután kimentünk Kittivel, és körömlakkot vettünk, ő valami meghatározhatatlan színűt, én pedig halványrózsaszínt. Azt tervezem, hogy megcsináltatom anyával a karmaimat feketére, hegyesre. Ha már visual kei.

Néztem egy makeup-tutorialt, hát nagyon durva. De mindenképpen ki akarom próbálni, ha már a cosplayhez túl kevés cuccom van. A fiú-dolog meg ugrott, mivel a hatalmas bozontomat nem tudom beerőszakolni semmilyen paróka alá, annyi szent. És a melleim lekötésével még csak nem is próbálkoztam, bár könnyen lehet, hogy az kétszemélyes...

Ma sikerült edzenem is, rá kéne gyúrni úgy mindenre. Azon tűnődöm, hogy alapjába véve nem eszek olyan sokat. Még csokit sem, pedig abból rettenetes pusztításra vagyok képes...

Remélem, holnap nem fog zuhogni az eső. És mindenképpen el akarok jutni fodrászhoz az avató előtt.

#7

Mindig ez az utálatos hétfő. MINDIG.

(A magyar helyesírás baklövése szerintem, hogy a mindig szót rövid i-vel kell írni. Hiszen olyan jó az, amikor panaszosan mondod: mindíííg. )

Reggel folyamatosan tesómékra kell várni indulásnál, mert milyen tesó vagyok én, hogy nem várom meg őket, aztán 45-kor indulunk ki az 50-es buszhoz. Egyébként a rágós parfümöt 5 méterre érezni, Csabi jegyezte meg a hátam mögül, milyen jó illatom van... hát, mit mondjak, nem épp neki akarok tetszelegni.

Tanultam törire, mint a gőzös, és nem írtunk. Ez meg kellett volna, hogy nyugtasson, DE NEM, mert így csak húzzuk-halasztjuk. A matek már megint katasztrofális volt, már azt is megkérdezték a tanártól, hogy tanított-e valahol ezelőtt, mert hamarabb kiszámoltuk az egyenletet, mint ő...

Elmentem énekkarra is. Miért van az, hogy minden picsának jó hangja van, és bekerül az énekkarba? Lassan oda is fejhallgatóval fogok járni, hogy ne halljam az idegesítő nyekergésüket. Meg is fájdult a fejem, ahogy szokott, mert nyolcvan ember van bezsúfolva egy terembe, és egyáltalán nincs levegő.

Bazsi kifuvarozott minket a buszmegállóba (abban a kocsiban a lufitól az ukrán cigiig minden fellelhető), Bandival meg KisBandival beszélgettünk, aki a tesója, és bár lány, de nekünk most már KisBandi. Egyébként nagyon hasonlítanak a reakcióik :D

Bár ő meg azt hitte rám meg Pattira, hogy testvérek vagyunk (és ahogy az szokott lenni, engem néznek fiatalabbnak).

Hazajöttem, és már fel is készültem egy örömteli délutánra, amikor megláttam, hogy légyinvázió keletkezett a szobámban. Az irtás úgy egy óráig tartott, közben a fejfájásomon nem segített a légyirtó, a poloskákkal pedig még nem végeztem teljesen, mert azok megbújnak. Utálom ezt az öreg házat, most már haza akarok menni. Túl sok itt a... minden.

Egyre fogy a szabadidőm, napról napra többet kell tanulni. Nem tetszik ez nekem. Ha időm van edzeni, akkor erőm nincs. És persze olyan vagyok, aki már csak lelkiismeretből is tanul.

Remélem, hamar eljön a hétvége. Holnap már kedd, dupla magyar, dupla angol, dupla biosz. Azt szeretem.
Egyébiránt körömlakkot akarok venni.

#6

A péntek tizenháromnak is addig van jelentősége, amíg tizenhárom éves vagy, fekete cuccokat hordasz, titokban füstösre fested a szemed a suli wc-jében, és mindenféle rockzenét összehallgatsz. Amikor közel tizennyolc évesen ott állsz a tükör előtt félkómásan, a rikító virágmintás felsődben, amire anyád azt mondta, olyan cigányos, hogy soha nem veszi meg, de aztán mégis kifizette a pénztárnál; már annyira nem foglalkozol vele.

Pénteken felvettem egy pólót, amit nagyi sózott rám, fehér alapon világoskék csíkos, a kivágása olyan, amit szeretek, kicsi masni van rajta középen, az egyetlen probléma vele, hogy egy vékony csíkban már szabadon hagyja a hasam, és nem szoktam meg magamtól ezt a fajta kihívó öltözködést.
Sikerült is összekennem, véleményem szerint szájfénnyel, mert a nadrágomra is került egy jókora sötétrózsaszín folt. Meredten bámultam, kissé felháborodva, és hárítottam Bazsi "lemenstruáltad magad" megjegyzését, felvilágosítva, hogy a foltnak eperillata van és csillog, ennyire azért nem vagyok tündéri jelenség, hogy ilyen legyen a havi bajom.

(Egyébként ebbe beletrafált, mert még tart)

Mivel nem hordok szájfényt magammal, ezért az ügy lezáratlan maradt.

Az órák hamar elteltek, belesüppedtem az unalomba, és igencsak korgott a gyomrom a végére, el is terveztem, hogy bevásárolok a kétszáz forintomból valami értelmes, olcsó kaját, amiből egy tábla sztracsatellás bocicsoki lett (átkozom a facebookot, ahol azt írták, hogy a csokoládéevés napja van).

Az idő nagy részében jól elvagyok Kittivel, beszélgetünk, ahogy szoktunk, jóindulatúan, megértően, és közben nem vagyunk barátok. Kizsigereltem az érzelmeimet annyira, hogy semmi empátiát nem érzek iránta, és minden reakcióm csupán álca, amit magam is elhiszek, amikor a közelében vagyok. Lehet, hogy szar színész vagyok, és azzal leplezem, hogy elhiszem, amit játszok.
Szóval mostanában kikísér a buszmegállóba, ahogy aznap is tette, és közben ecsetelte, hogy elhanyagolta Danit a Pesten töltött idők alatt, mert idegesítette, hogy folyton azzal zaklatja, kibe szerelmes. Én csak figyelmesen hallgattam, megtartva magamnak a véleményemet, és a véletlen egybeesés tényét. Nem csak őt iegesítette.
Aztán elmesélte, hogy Brigivel kettesben szerettek volna kimenni a boltba, és Dani megkérdezte, hogy csatlakozhat-e, amire ők udvariasságból nem mondtak nemet, de aztán a séta abból állt, hogy a Dani egész úton szótlanul baktatott mellettük, ők pedig beszélgettek.
Bólintottam, hogy igen, ezt már én is észrevettem, és frusztráló tud lenni, mert tudom, milyen kellemetlen, ha két ember mellettem totál érthetetlen dolgokról beszél, én pedig kussolok. De ez egy... patthelyzet, vagy hogy szokták mondani. Hiába hozol fel témát, ha az a néma harmadik ahhoz sem szól hozzá.

Itthon a hangulat nem volt túl szívderítő. Anya is ideges volt, sőt, inkább aggódónak tűnt. Azt nem szeretem, az rosszabb, mint ha ideges lenne. Az azt jelenti, hogy nem csak a fogkrémre nem tettük vissza a kupakot és a zoknit hagytuk kifordítva a szennyesben, hanem van valami, ami az egész lelkét megrendíti és aggodalomra készteti.
Valami olyan, amin mi nem sokat tudunk változtatni.

Mesélte, hogy nagyapám nincs jól. Most már a pszichiátrián van, nem emlékszik semmire, ami az elmúlt három napban történt, és meg akarta ölni magát. Anya azt mondta: "Nem tudom, mi lesz vele."
A hír csak egy picit lepett meg ezúttal, és már-már féltem, hogy az arcomon semmi érzelem nem tűnik fel, amitől azt gondolhatja, hogy engem ez egy cseppet sem érint.

Amikor kiléptem az udvarra, a nap már lement, és azok a félelmetes őszi felhők voltak az égen, amiket annyira szeretek bámulni. Éreztem, hogy máshogy fúj a szél. Ott volt a levegőben az a kibaszottul utálatos érzés.
Elment, gondoltam. A sírással már elkéstem. Az, aki azokon a régi fotókon a kezében tart, vagy csak átkarol, aki üldözött a folyosón, akinek képzeletbeli teát töltöttem a játékkancsóból, akivel sátrat csináltunk az ágyon és alatta beszélgettünk, már rég elment. Mielőtt észrevehettem volna. Én pedig kemény páncélt növesztettem a szívemre, és az emlékeket egy nagy, sötét lyukba dobtam le, majd azonnal befogadtam a tudatomba a mostani énjét, hogy összetörjem az illúzióimat, mielőtt még elkezdene fájni.

Az emberek napról napra halnak meg. Belülről. Nem változtat már azon semmi, hogy lélegzik-e, hogy a szobában lézeng-e, vagy hogy odaköszönünk egymásnak, amikor hazaérek az iskolából.
És én is elmegyek. Napról napra elmúlok.

Este a tükörképemet néztem újra, rá se ismertem a saját arcomra, ami sírás közben olyan szánalmasnak tűnt, hogy arra gondoltam, te jó isten, valaha bárkinek is megengedtem, hogy így lásson? Nem történhet meg ismét. A fene ette a könnycseppeket is, ha tudnám, hogy működik az emberi testben ez az egész, már rég kitaláltam volna a megoldást, hogy törhetetlenné tegyem magam.

De menni kell tovább. És jött egy szombat, amikor palacsintát sütöttem, és kedves voltam mindenkivel a házban. És megfizethetetlen visual kei ruhákat nézegettem, írtam, olvastam, közben Gazette-t hallgattam, mindent rohamszerűen csináltam, ami boldoggá tesz.
Előre, tovább...

#5

Tegnap este összevesztem anyával. Kb. kétszer szóltam tesómhoz, és anya ezt kötözködésnek vette, elkezdte védeni, nekem meg betelt a pohár, előjött 18 év szennye, hozzávágtam, hogy semmilyen szeretetteljes reakciót nem kaptam tőle életemben, amit ő természetesen félreértelmezett (anyagi javak, furikázás össze-vissza), és mondta, hogy gondolkozzak el, miket beszélek, én pedig elmondtam neki ugyanezt. Ha nem érti meg, hát nem érti meg, csak tudnám, miben vagyok más, mint tesómék, miért nem lehetett néha engem is szeretgetni kicsit. 

Törődés.

Drága anyám, ha te azt tudnád. 

Nem tudom, meddig szenvedtem este, éjfél előtt valahogy sikerült végül kihúznom magam abból az ördögi körből, az ostoba gondolatok közül. Félig büszke, félig dühös vagyok magamra. Már megint majdnem visszaestem. Nem akarok megint padlón lenni. 

Szóval hagytam anyát a sütijeivel, nem valószínű, hogy amíg élek, meg fogom tudni beszélni vele ezt az egészet, mert mindig csak elássuk, mint egy pandora-szelencét, és aztán valahogy kimossa a víz. Majd visszaássuk, és így megy tovább. 

Belefáradtam. Tegnapra nagyon belefáradtam.

Aztán, amikor ez még nem volt elég, nagyapám is rosszul lett az éjszaka, be is vitte az ügyeleti kocsi. Az orvos szavaira aludtam el. 

Iszonyatosan hülye álmaim voltak, de valahogy nem voltam olyan kómás... nem szóltam senkihez, bár nem vagyunk haragtartóak, és majd minden megy tovább, ahogy szokott.

Szar órákkal volt tele a nap, és mindegyik halál unalmas volt, majd' elaludtam a könyv felett. Kár, hogy ha lefekszem a padra, azt észreveszik. 

Bazsi azt mondta, fog nekem adni ebook-olvasót. Ez jó, mert kötelezőket is jó lenne azon olvasni, meg van egy pár könyv, amit beterveztettek velem Pattiék. 

Kitaláltam, milyen borítója lesz a Tizennyolcnak. Most nem tudom, hogy digitálisan, vagy papírra rajzoljam-e (bár mind a kettőből szar vagyok, úgyhogy teljesen mindegy :D). Shakunak is kell majd rajzolnom, foghatom a fejem xD Még most rendes papírom sincs, a rajzmappámat se találom. Tényleg, holnap rajzóra is lesz a cukcsi új rajztanárral...

Ver az isten.

#4

Tegnap esti agytekervény-túlpörgésemnek köszönhetően ma reggel egy nagy rakás kakiként keltem fel... de aztán rájöttem, hogy készülni kell. :(
(Hogy bír Patti 5:40-kor kelni???)

Az angol tanár folyton felad házit, amit aztán másnap kiad órai feladatnak, persze senki nem szól, hogy az házi volt, és mindenki elkezd beszélni, a tanár ránk rikácsol, hogy miért nem csináljuk a feladatot... de persze ha egyszer kihagynám a házit, biztos nem felejtené el, hogy feladta...

Várom már, hogy leérettségizzek.

Az osztály egyre nehezebben bírja a halál unalmas magyarórákat. Főleg, hogy vettük a Balázsolás c. verset, rögtön elkezdtünk röhögni Balázson, hogy ő a torok védőszentje, megBalázsolja a lányok torkát esténként, és egyéb perverzségek. A bioszóra undorító volt, alig vártam, hogy kijöjjünk.

A márkánál vettünk mogyoróvajas túrórudit (nagyon finom), meg találtam ilyen aloe verás italkát, holnap megnézem, hogy van-e benne káros cucc, és ha nincs, akkor veszek. :3

Ma sütünk anyával, mert holnap lesz a munkahelyi búcsúztatója.
Kijelentettem neki, hogy ha megkapom a szülinapomra a pénzt (enyhe célzás), akkor elmegyek fodrászhoz.
Úgy döntöttem, nem festetem be, inkább vágatok neki formát, olyat, mint nyolcadikban volt.
Ilyen lesz kb: http://t2.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcQ_AnhEx527KCX410uG70QvmYXjQ4VG-XYWzB9rv2526vtvSdnW

Visszatérek önmagamhoz :D

#3

A hétfők mindig cselesek, még amikor úgy tűnik, jól indulnak, akkor is előrukkolnak valamivel, ami lesokkolja az embert.
Reggel szokásos ütemben haladtunk a busszal, mindenféle baromságokról beszélgettünk Fruzsival és Pattival, természetesen Dzsesszika&Dzsesszika megint beálltak hozzánk, mintha kötelező lenne ott kapaszkodni, ahol mi állunk. Oké, nem vagyok pelenkás, nem azért csinálok ügyet belőle, mert a korlátra rá van írva a nevem. Csak egyszerűen van valami furcsa abban a csajban, meg a kistestvérében, és pontosan nem tudjuk, melyiket hívják Dzsesszikának, de az egyiket igen, és ez nekünk bőven elég.

Szóval ott, akkor nagyon büszke voltam magamra, mint nagytesó, mert mindhárman (akkor már Barbi is ott volt) szörnyülködve figyeltük, ahogy a kislány (olyan elsős lehet) szépen kiszedi az orrából a fikát, aztán egy (és több) határozott mozdulattal belekeni a csőbe.

Nem véletlenül játszottunk az út további részében "ki tud kapaszkodás nélkül talpon maradni"-t.
A nagyobbik Dzsesszika pedig ott állt mellette, és nem csinált semmit. Én már rég izomól tarkón billentettem volna tesómékat egy ilyen akció elvégeztével - tegyük hozzá, hogy ők sosem csináltak volna ilyet, akármilyen kis nyámnyilák.

Az incidens után az első pár óra unalmasan telt. Illetve annyira mégsem, megint sikerült beégetni magam, mert most sokan azt hiszik, hogy Kristófhoz akarok feleségül menni. Csak mert ő azt mondta a "mi lesz belőled 10 év múlva"-játékban, amit angolon játszottunk, hogy személyi edző lesz, én pedig később már nem tudtam megmásítani az "együtt élek a férjemmel, aki személyi edző" című mondatomat, mert nem magadról kellett beszélni, hanem a padtársadról. Kitti pedig mindenféle gyanú nélkül benyögte helyettem.

I still hate my class.

Bioszon végleg megsemmisült az osztálybeli férfiakban lévő morzsaméretű becsületesség és tekintély. Nóri, aki kb. 40 kiló és 160 centi, elájult, és minden lány nyüzsgött, hogy le kéne vinni, a fiúk meg ültek a seggükön, aztán amikor valamelyik csaj rájuk ripakodott, végül NÉGYEN cipelték le szerencsétlent az orvosi szobába. Az 10-10 kiló. Belegondoltam, hogy mit kezdenének az én 60 kilómmal. Talán darut bérelnének?

Az új matektanár úgy ír a táblára, hogy sem a terem bal, sem pedig a jobb feléből nem lehet látni, mert vagy erről az oldalról takarja, vagy arról. Szerintem idén elbúcsúzhatok az oly szépen kiérdemelt négyesemtől.

Biosz fakon végre elült mellőlem az a buzgómócsing csaj, de "cserébe" kaptunk még három 13/D-st, akik végigröhögcsélték az órát. Azon tűnődtem, miért mondják azt ránk, hogy mi vagyunk a kicsik és az éretlenek, ha a D-sek röhögnek azon, hogy "kutikula", és azon, hogy a szomszéd suli udvarán valaki állatkerti hangokat ad ki.

De vége lett a napnak, és mehettem haza, kihagyva a "kötelező" végzős gyűlést, amit az "évfolyambuli" nevezetű facebookos csoportban szerveztek meg. Én csakúgy, mint az osztálycsoportból, ebből is hiányzok, mert az évfolyambulin nem vettem részt. Így nem mentem a gyűlésre sem, nem volt kajám, se pénzem, nem fogok éhezni 5-ig. Így is kevés a két szendvics 3-ig egy olyan zabagépnek, mint én.

Kosarazni akartam ma tesómmal, de esik az eső, így maradok az írásnál. Szerencsére meg is jött, tehát holnap valószínűleg kellemes görcsökre ébredek.

Amúgy mostanában sokkal jobb hangulatom van a suliban, mint az elmúlt tanévben... ez a más társaságnak és az antiszoc-zenehallgató életmódomnak köszönhető. Meg annak, hogy ha valami rossz dolog akarja befészkelni magát az agyamba, felidézek egy dalszöveget, vagy kitalálok valami idegesítő pótcselekvést. Ma a cuppogtatás és kacsingatás volt a soros...
De legalább Pattit nem zavarja.

#2

Nem tudom, hogy tűnhetett el ez a hétvége ilyen nyomtalanul, de ez csak egyre rosszabb lesz.

Reggel feltaláltam egy nagyon finom szendvicset, barna kenyérből, teavajból, valami nagyon finom füstölt szalámiból, salátalevélből és majonézből áll. Reggeli után nekiálltam tanulni, ilyenkor örülök, mert friss még az agyam, nincs tele semmi szarral, Newton törvényeivel, meg ilyenekkel.

Mikor kész lettem, megcsináltam az órarendet Pattinak, idén nem raktam rá olyan sok anime-figurát, meg most ki is jöttem kicsit a rajzolásból, inkább csak egy pikachut firkantottam rá, meg szép igényesen össze-vissza színezgettem. (Tényleg igyekszem.) Írtam a Tizennyolcat, már egész jól haladok benne.

Utána ebédnél (gyros) jött a Tesóm Lebasszintása c. fejezet, hogy miért néz állandóan tv-t, miért lustálkodik, stb. Elhozattam apával a kosárlabdát, mondván mozogjunk akkor együtt, de mondtam, hogy fújja fel. Persze nem fújta fel, a játék elmaradt.

Délután hivatalosak voltunk Viktor névnapjára. Már előre sejtettem, hogy nem lesz időm semmire. Anya vitt nekik csokit, amit a kissrác egy mozdulattal rábaszott az asztalra, hogy ő ezt nem szereti. Kedvem lett volna képen térdelni. De amúgy ezeket leszámítva egész normálisan viselkedett.
Mondtam a családnak, hogy a legközelebbi event az én 18. szülinapom (ami gyanús, hogy nem lesz megtartva, mert addigra nem lesz kész a ház, sőt, van egy sanda megérzésem, hogy pont akkor fogunk visszapakolni, és "nem lesz idő" megtartani). De mindegy, elterveztem magamban, hogy sütök majd nekik cuccokat, meg én leszek a házigazda, hogy ne anya pattogjon. (Mintha a madarak azt csicseregték volna, hogy szülinapom után 4 nappal szóbeli érettségi...)

Hazajövetelünk után villámgyors ütemben következtek az események: edzés, zuhany, hajmosás... megint úgy nézek ki, mint Skrillex.
Valahogy ki kell találnom, hogy barátkoztatom meg anyát a ténnyel, hogy nekem kékesfekete hajam lesz a szülinapom után...
Ő még nem tudja. Bár olyan, mint az időjárás, egyszer ajánlgatja, hogy fessem be, utána meg rám ripakodik, hogy inkább ne.

Jelentősen rányomta a kedvemre a bélyeget az is, hogy Atival keveset beszélünk mostanság... amikor írok neki, mindig el van foglalva, vagy épp megy valahova, vagy játszik, vagy nem tudom, mit csinál... ha meg én vagyok suliba, akkor ő unatkozik.
Nehéz az élet.

A hétfő pedig egy nagy kibaszás - a Nehéz Könyvek és Még Nehezebb Tantárgyak napja.

#1

Nem tudtam, mit akarok, sokáig álltam ott a szekrény előtt, ahol pihent a kölcsönkért könyv, és várakozott, hogy végre eldöntsem, viszem-e, vagy sem. Végül addig szerencsétlenkedtem, hogy elfeledkeztem róla, és akkor jutott eszembe, hogy mégis jó lenne azért bemenni Pattihoz, a tegnapi szívfájdalmak ellenére, annak ellenére, hogy lehet, még ott van Dia, amikor már a cipőmet is felhúztam.

Semmi bajom Diával, tényleg. Megvan a maga stílusa, de bízom benne, hogy jó barátnője lesz Pattinak, ha én elmegyek. Sokkal inkább az inaktív kommunikációmmal van a gond, amit felé mutatok. Nem tudom, mit mondhatnék neki, mivel kezdhetném. Tipikusan az az ember, akivel csak egy-két sör után tudok beszélgetni.

Elbasztam, ez a lényeg, erre rájöttem tegnap. Ha nincs az a félév, akkor tegnap én rúgtam volna be a legjobb barátnőmmel, én mulattam volna ott, és én lettem volna másnapos. Nem Dia.
De ott volt az a félév, amikor Dani miatt elhanyagoltam mindenkit, aki fontos volt.

Itt felesleges bárkit hibáztatni, hiszen az én döntésem volt, amikor nem mentem anyáékkal röpire, mert inkább Danival csináltuk a semmit, mert ő többnyire fáradt volt, én meg csak ültem, és a beszélgetéseinknek, vagy a délutánoknak sokszor semmi értelme nem volt. De én vak vagyok, ráadásul még hülye is, és néha későn veszem észre magam körül a dolgokat.
Kellett lennie valaminek abban, hogy Dani miatt vesztem össze életemben először Pattival (ha nem számítjuk a Natis veszekedéseket, de az nem lényeg). Észre kellett volna vennem. Néha nemet kellett volna mondanom. De sajnáltam őt, és segíteni akartam neki.
Ez fog egyszer a sírba vinni.

Szóval ma reggelre túltettem magam a "Diát meghívta, engem nem" ügyön, és úgy döntöttem, bátor leszek. Amikor odaértem, akkor készülődtek, hogy hazavigyék Diát Patakra, és Patti mondta, hogy menjek én is. Dia full ideg volt, mert az apja problémázott, szóval megint nem sikerült 2 mondatnál többet váltanom vele, de most annyira nem bántott. Amíg nem jöttek ki, Évával beszéltem, aki mondta, hogy nyugodtan mehettem volna tegnap én is a bulira. Ettől kettős érzelmeim lettek, egyrészt örültem, hogy nem arról volt szó, hogy a szülei megmondták, hogy inkább Diát hívja el helyettem. Másrészt még mélyebbre süllyedtem az önsajnálatomban, mert ezek szerint Patti volt az, aki nem hívott.

A kocsiban, amikor ketten maradtunk, mondott valami olyasmit, hogy "én voltam olyan büdös bunkó, hogy nem hívtalak meg", és bármennyire hülyén hangzik most ez, de elmosolyodtam, és egy kicsit megnyugodtam, hogy nem utál.
Talán sikerül kijavítanom végre ezt a fatal errort, amit csináltam.

Felesleges az önutálat, mert akkor belecsöppenek megint abba, ami az egész "sötét korszakomat" övezte, és most már épp bőrrel meg akarom úszni tinédzserkorom utolsó szakaszait. Tudom, hogy nem jutok előrébb, ha tespedek, inkább próbálok javítani azon, amin még lehet. Tudom, hogy nincs minden veszve.

Aztán persze kimentünk a nagysasszonnyal és tesómékkal, hülyeségeket csináltunk, ahogy szoktunk, és beszélgettünk. Mindenről, úgy, mint régen.

És most edzenem kellene, meg sok mindent csinálnom - még nem szoktam meg, hogy kevesebb időm van a dolgokra. De elterveztem, hogy elviselem a sulit, kizárom a gyökereket, és megbarátkozom a téllel - ezek számomra elég nehéz tervek. Az őszi bakancslistám azonban itt lóg a falamon, és nem engedek belőle - na jó, kivéve a vezetést, mert azt ismét halasztom...

Szép kis évnek nézünk elébe! :)