When everything falls apart

Először csak ráeszméltem, hogy egyedül vagyok, elvesztem a karácsonyi dekorációban, amely már a csendesen nyugvó házakat verte láncra a színes égőivel, és azt kérdeztem magamtól, mit keresek a ködös utcán szenteste előtt egy nappal, este tízkor, hevesen lüktető szívvel, miközben máshol már sül a bejgli, a család összeül kártyázni, vagy közösen filmezni.

Idegenné váltam a világnak, és futni kezdtem, ahogy régen, futni, mert a gondolataim őrülten húztak magukkal, hogy le ne maradjak.
Arra gondoltam, milyen balga kijelentés volt, amikor ugyanezen a sötét utcán azt mondtam magamnak, nem akarom őt ilyen hamar elveszíteni, s közben bele se gondoltam, hogy ennél sokkal hamarabb elveszíthetem, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem, és hogy én is kiszakadhatok a kezei közül.

Arra gondoltam, milyen könnyen kicsúszik a szánkon az, hogy meg akarunk halni, amikor nehéz napok jönnek, de tulajdonképpen maga a halál, az elmúlás teszi nehézzé a napjainkat, s így ez egy ördögi kör; a végén pedig, amikor hirtelen meghalsz, még csak el sem tudsz köszönni attól, akit szeretsz, mert lehet, hogy ott van melletted a becsapódásnál, mert lehet, hogy utoljára még a karjaiban tart, de te már nem vagy ott, te már máshol jársz, talán nem úgy van, mint a filmekben, talán nem nyitod még ki utoljára az üveges szemed, hogy azt mondd, "szeretlek", és a másik csak ordít feletted remegve, mert az életben minden más, kifacsart, morbid.

Amiről a filmekben nem beszélnek...
Lehettek volna dolgok. Dolgok, amik nem töltik ki egy dráma sorait, amik nem férnek bele a főszereplő szövegkönyvébe, kimaradt jelenetek, az illata a bőrödön, amit talán utoljára érzel, és még az esti zuhanynál, amikor a forró víz hozzád ér, felperzseli azt az utolsó illatmolekulát, amit még magadon hordozol róla, és kész, ennyi volt ő, mert a ruháiról is eltűnnek lassan az emlékek, és csak üres anyag lesz az is, a véres öltönye a kádban, a bőrkabátja a földre vetve, és ami a legborzasztóbb, az arca is megkopik majd a fejedben, elmosódik, mint egy szénrajz, és bármennyire is próbálsz rá emlékezni, görcsösen szoríthatod a paplant egy elfojtott sikolyokkal teli néma éjszakán, már kiégett belőled.
De vannak dolgok, amiket soha nem tudsz eltörölni, mert ezek nem láthatóak képeken, ezekről csak tudod, hogy megtörténtek. Ezek az emlékek, amiket örökké magadban hordozol.

És én csak futok, futok, azt sem tudom, sírjak-e, vagy vessem magam a talán létező isten lábai elé, és suttogjam, hogy köszönöm, hogy nem haltunk meg, hogy élünk.

Talán az a legfélelmetesebb pillanat az életünkben, amikor rájövünk, hogy élünk, ezt érzem én is, ilyen lehet, amikor a kisbaba először levegőt vesz a kinti világban, amikor megtelik a tüdőd ezzel az anyaggal, úgy telik meg az én tüdőm is a hideg köddel, élek, élünk, és mégis, akármelyik pillanat lehet az utolsó, akármelyik csók lehet az utolsó, lehetett volna az is, hogy soha többé nem fekszünk már egymás mellett, hogy nem nevet rám, és én sem nevetek rá többé, hogy egyszerűen csak lezuhan valami, mint amikor a százforintosod eltűnik egy mocskos városi csatornafedél alatt, és tudod, haver, azt már soha nem hozhatod vissza.

Istenem, köszönöm.

Annyi minden történik velem... de legalább most együtt rohanok az élettel, és nem érzem azt, hogy lassan elmaradok mellette, hogy csak egy fa vagyok a vonat ablakából nézve, ami összemosódik a többivel.

Sok új érzelmet tapasztalok... sok új dolgot tanulok, én is változom, mint minden más, mint a fa, a fű. De ez is körforgásszerű, akár az évszakok.

Most egy kicsit rossz vagyok, s talán kicsit lázadó. Eszembe jut, milyen lenne egy postaláda nyílásán befújni a cigifüstöt, vagy beülni nyolcan egy kocsiba, hárman lennének a csomagtartóban...

Bár soha nem tenném meg ezeket. De érzem, hogy a gondolataim, a szabadságom tesz engem erősebbé, olyanná, aki meg tud állni a lábán, bátorrá tesz, mert ez vagyok, és ez a részem most két évig nem tudott kiszabadulni. Tulajdonképpen szép lassan rájövök, hogy belekényszerültem egy olyan keretbe, amiből mindig is kilógtam egy kicsit. De nem baj, itt az idő bepótolni, persze okosan.

I got stars in my eyes, is this love?

"Érintések, csókok, szex. Törődés, nevetés… szeretet.

Végül mind megkapjuk, amit akarunk."

Soha nem voltam még ilyen stabil. Az igaz, hogy fenekestül felfordult az életem, és néha még, ha ránézek, el sem hiszem, hogy most már az övé vagyok, és elvigyorodunk mindketten, és én kijelentem, hogy " a barátnőd vagyok", mintha ez egy olyan dolog lenne, amit fel kell írni egy füzetbe, nehogy elfelejtsd. 

Most csak ennyi.

I know you will...

Fekszem az ágyon, a fal felé néző arccal, a fejemben még visszhangoznak a kimondatlan betűk, és nem számít, hol vagyok, nem számít, hogy ő itt van a hátam mögött egy karnyújtásnyira, és valamit matat a gépen, a könnyeim leperegnek az arcomon, ferdén, megállíthatatlanul, hangtalanul, csendesen, némán, mindenféle hév nélkül, csak úgy.

Válaszolok a kérdésére, már nem tudom, mit kérdezett, hallom, hogy nyikorog a szék, hogy a lábai elérik a földet, és a térde alatt benyomódik a matrac, érzem, hogy felém hajol, hogy maga felé fordítja az arcomat, én meg csak bámulok előre, üveges tekintettel, ilyenkor nem nézek rá, mert félek, hogy valami olyat lát meg a szemeimben, amit nem akarok megmutatni.

"Mi a baj?"

"Semmi."

"Na akkor mi a baj?"

"Tényleg semmi. Nem vagyok most nő, nem terelem a témát. Tényleg semmi."

Mosolyog.
Mosolygok.

"Csak ez most egy olyan délután."

És megérti.

És minden megy tovább. És letörlöm a könnyeimet. És visszatérek az emlékeim közül a valóságba.

Nagyon, nagyon boldog vagyok most. :) 

Az ember senkié. Mindannyian a magunkéi vagyunk, csak erre nem akarunk gondolni, mert a magány félelmetes, az, hogy magadra vagy utalva, egyszeriben annyi lehetőséget pottyant az öledbe, hogy nem tudsz vele megbírkózni, hé, tudtad, hogy büföghetnél hangosan az étteremben, hogy ha akarnál, elszökhetnél messze, és soha nem kellene visszajönnöd, vagy ha visszajönnél, hallgathatnál, és hazudhatnád, hogy Bécsben voltál, bocsi, hogy nem hoztam hűtőmágnest, nagy volt a sor a szuveníreknél, egy kislány megbotlott a cipőmben, én meg felsegítettem.

Úgy teszünk, mintha meg lenne kötve a kezünk, de nincs, kit érdekel, mit akarnak mások, anyád, apád, a tanárjaid, tedd, amit jónak látsz, menj, szaladj, amíg tudsz.
Ez az anarchia kezdete, azt hiszem. Bizonyos szinten mégis jó, hogy az emberek még gondolni sem mernek.

A dolgokat könnyű kimondani, könnyű elsütni, hogy "majd jövőre, ha Pesten leszek", "majd jövőre, ha kiadom a Wonderlandet", "majd, ha gyerekeim lesznek"... szinte elhiszem magamnak, hogy ez mind így lesz. Valaki megtanított hinni ezekben a dolgokban, őt még mindig nem pipálom le, bár jelentősen megváltoztak a nézeteim a pozitív irányba, már nem tudok leragadni ott, hogy sötét a jövő, és ebből nem lesz semmi.

Most egy hétig nem cigarettázom.

Nincs mit írnom. Megint párnák vagyunk.

Elmegyek hozzá, és az ágy fel van dúlva, akár a tajtékzó tenger, a párnák összevissza, és mi is összevissza a párnákon, a lábunk ott, ahol a fejünk kellene, hogy legyen, ilyenek vagyunk az életben is, keressük a helyünket, de mindig kényelmes, úgy is

Megtanultam félteni, durva, kemény, erőszakos érzelem, megüti a lelkem minden egyes pillanatban, amikor eszembe jut, hogy mi van, ha ezegyszer nem én leszek az, aki lelép, aki elmegy, aki elég, mint egy cigaretta, csakhogy nincs több a dobozban.

(Le kellene állnom a cigarettás hasonlataimmal. Meg magával a cigarettával is.)

Az életben sok minden olyan, mint a repedezős körömlakk, ha rákened valamire, attól még látszik, mi van alatta, szóval nem érdemes leplezni az érzelmeket, mert a lakk a felszínen úgyis felrepedezik, és akkor lebuktál, kisapám.

És hogy nevessetek is:

Én: Álmos vagyok.
Balázs: Én meg Előd.
Én: Na nem Ond.

Jaj, megtaláltam azt a számot, amiben a "Sometimes love is not enough" van.

Szeretnék először az arcomon megráncosodni, és nem a homlokomon, mert az azt jelentené, hogy sokat ráncolom a homlokom, és sokat idegeskedek. És mégis a homlokomat ráncolom.

Lassacskán el tudok aludni. Tegnap ezt hallgattam, és sikerült.  Nem tudom, miért fogott meg ez a verzió, olyan intenzív, olyan érzelmes, olyan kemény, mint amilyen én akarok lenni.

Furcsa, hogy ő mindig azt mondta, bátorság, és végül ez a bátorság törte őt össze, ez a bátorság, ami szép lassan növekedett bennem, ami először csak halványan derengett, aztán minden egyes lökésnél egyre feljebb és feljebb jutott a lelkemben, míg végül uralni kezdett, és kimondtam, amit gondoltam, amit éreztem, ami a szívemen volt.
Azt hiszem, mind tanulunk az életből, és egymás leckéi vagyunk, megtanulunk együtt élni, alkalmazkodni. A tökéletesség lehetetlen, a tökéletességre való törekvés pedig megöli a kapcsolatokat. Ezt tanultam. És azt, hogy aki azt hiszi, már tud mindent, az rosszul gondolja, és igen, én is tanulok még, te is tanulsz.

Szóval, a bátorság leckéje után rögtön jött az őszinteség, és ez a kettő együtt jár, és ha együtt jár, az már-már merészség. Talán ennek az ötvözete leszek én.

Életképek.

Ülök a nagy asztalnál, a fiúk között, nem is így emlékszem a kisfiúkra, az "én időmben" nem ilyenek voltak, nem poénkodtak ilyen jól, nem szóltak hozzám, nem szerettek. Ezek, mintha az öcsköseim lennének mind, és köztük a nagyfiú, aki ugyan nem röhög annyira mint én, de ott van. Nevetek, mesélek, sztorizok nekik, és érdeklődnek, figyelnek, én lettem a nagylány, a nővér, a "tesóm csaja".

Szaloncukrot eszünk. Van közte kávés, lecsapok rá. Balázs nem látja, odanyújtja az övének a felét.
"Az előbb ettem meg kettőt, de már mindegy."
Huncut vagyok, és eltűnik a számban, nehogy meggondolja magát. És a fiúk megint nevetnek.

A te dalod

Szeretnék elmondani sok mindent. Szeretnék mesélni.
De miért? Kinek? Hiába.

Nincs semmi baj.

Azt mondták, hogy pakoljak,
És én vettem a táskám,
Utamra engedtem a hibáim
Kötelet fontam a ruháimból
Mert
Azt mondták, hogy hagyjalak,
És én engedelmeskedtem
Tudom, ellenkeznél most
De igazuk van, én látom

Még ha nem is tudják, ott vagyok neked
Én is meghaltam kicsit veled...

Ha elcsípek egy fáradt, régi, megviselt emléket
Ahogy az összetépett darabokból felépülnek a képek
Már nem sírok a csend hangjain, nem álmodom rólad
Lassan elfelejtem az arcod, és azt, ahogy te mondtad

Nekünk örökké fog tartani a háromnapos csoda
Mert mi kibírjuk a lehetetlent, nem lesz vége soha
Nekünk örökké fog tartani, ami másnak nem is része
Bárcsak eltűnhettem volna úgy, hogy soha ne vedd észre...

Azt mondták, hogy én voltam,
Aki láncra verte a szíved
Én meghajolva vártam a hátamat
Tartottam, hogy üssenek
De
Azt mondták, nem értenek
És nem is vártam másra
Nevetve haltam bele veled
Abba az utolsó táncba

Még ha nem is tudtad, ott voltam veled
Ahol összetörtem, amit lehetett...

Remegő ujjakkal tartom a cigit, a másik kezemmel a kályhának támaszkodva, közben azon tűnődve, hogy igen. Élni akartam. Tanulni akartam. Tapasztalni akartam.

És az élet úgy gondolta, hogy akkor gyerünk, most szépen megtanulod három hét alatt, amit az elmúlt két évből kihagytál.

Nem tudom már uralni a lábaim remegését. Leülök mellé. Ő se tudja, hiába teszi rá a kezét a combomra, sőt, még jobban remeg, már rángatózik. Elveszi a kezét, törölgeti az orrát, amiből csorog a vér, szép kis kompánia vagyunk. Nézem a vért a zsebkendőn. Nézem a pattogzó lakkot a körmeimen. Figyelem a csendet.

Nem sírok. Felnőttem. Most építem az erős falat. Nem lesz semmi baj.

"Nem lesz semmi baj", mondja ő is. És elhiszem. Elhisszük.

Érzem az eltűnő éveket az ujjaimon, minden tél hidegebb, és minden télen egyre jobban fáj. És nekem még mindig nincs kesztyűm, csak ujjatlan.

Életképek.

Sétálok a fagyott utcákon, sehol senki, csak néhány munkás, és én, el sem hiszem, hogy elrohant az idő, hogy most már nő vagyok, nem az a kislány, aki ugyanezt az útvonalat tette meg az általános iskolába menet, akinek nagy, piros kabátja volt, és rövid haja, aki elveszett volt, túl kedves, túl naiv.

Figyelem az embereket, a zene duruzsol a fülemben, a kamionosok megbámulnak, a cipőm meg-meginog az egyenetlen járdán.

I remember where it all began so clearly

Sétálunk a fagyott utcán, zsebre dugott kézzel, mert túl hideg, hogy kézbe dugjuk, és beszélgetünk, mindig van téma, mindig van kérdés, válasz, mintha két gondolkodó lennénk, két kis kívülálló, mindig is azok voltunk.
Az jár a fejemben, hogy mi nem tervezünk, de egy kapcsolatban nem lehet nem tervezni, ő is tervez, csak nem veszi észre, és én is, mert azt mondja, "majd a gyerekeink", még ha viccel is, ott van az él a hangjában, hogy ez akár meg is történhet. Én pedig elmosolyodok, és szóvá teszem, de nem jutunk dűlőre, nem jutunk sehova, és ez így jó. Nincs túlgondolás.

After all the lights go down,

 I’m just the words 

You are the sound

Sötét van a szobában, és mi ketten, érzek valami régit, ami új, hogy is fogalmazhatnám: sehogy. Fekete a ruhája, fekete az enyém is, a körmöm is, a hajam is, minden sötét, fekete.

A strange type of chemistry, how you’ve become a part of me

Furcsa az élet.

Miközben azt érzem, hogy kellett ez a változás, hogy jó így, hogy az életben előreléptem, hogy nekem most erre van szükségem...

Fel vagyok szaggatva.

Mit tudnék írni? Hogy fáj? Hiszen én voltam az, aki szakított. Nekem kellene most boldognak lennem.
De mindig is összetett személyiség voltam, nemde?

Az emlékek, amiktől soha nem tudok szabadulni. Ez fog egyszer a sírba tenni. A playlist a fejemben, a folyamatosan cikázó képek egymás után. Nehéz megállni, mint a reggeli cigit.

Eltűntem az életéből, mint mindenki máséból. Mint egy sértett vad, mint a vén katona, aki soha nem jön vissza.

De új érzések jöttek. Már most is tanultam, tanulok.

Nincs több öncsonkítás. Nincs több önutálat.
A félelem van, a gondolataimtól, az emlékeimtől való rettegés, a sírás görcsös visszafojtása. Pont úgy ölelem magamhoz a kibaszott emlékeket is, mint a két sünit - tudom, hogy nem kéne őket tartogatnom, de nincs szívem bedobozolni.

Miközben élek. Miközben boldog vagyok. Mosollyal az arcomon lépek be a suliba. Mosolygok órán, ábrándozok a délutánról, arról, hogy mit veszek fel holnap, mit rakok a szendvicsembe. Újjászülettem.
Nincsenek árnyékok, nincs megfelelési kényszer. Nincsenek hegeim, nincs bizonytalanság. Van valaki, aki fogja a kezem, akit szeretek, tényleg, szívből.

De én őt is nagyon szerettem.

Most kisírom magam. Körülbelül egy órája. Kurva szar érzés, és legszívesebben elfelejteném az egészet. De vele feledtetném el inkább.

Karácsony után minden más lesz. Érzem, az még egy nehéz menet lesz. De utána új évet kezdünk. Istenem, add, hogy könnyebb legyen...

Köszönöm, hogy rám találtál.
Köszönöm, hogy törődtél velem, hogy neveltél. Hogy mássá tettél. Hogy nem hagytál magamra. Hogy úgy bántál, úgy beszéltél velem, mint még soha senki.
Köszönöm, hogy mindig a jó irányba tereltél. Köszönöm, hogy hallgattál rám. Hogy őszinte voltál. Hogy felnézhettem rád.
Köszönöm, hogy hittél. Hogy mindig hittél. Hogy fogtad a kezem. Hogy meghallgattál. Köszönöm, hogy megpróbáltad. Hogy próbálkoztál, mindig.

Köszönöm az átbeszélt éjszakákat. Köszönöm a tiszteletet. A szeretetet. Köszönöm a vicceket. Köszönöm az utat, A várakozást. A reggeli kávét. A vacsorát. A pulóveredet. Köszönöm, hogy cipeltél a hátadon, amikor fájt a lábam. Köszönöm az akaraterőt. A motivációt. A rajzokat. Az álmaidat.

Sajnálom, hogy pont én. Sajnálom, hogy ilyen hirtelen. Sajnálom, hogy pont veled.
Sajnálom, hogy talán felesleges volt. Sajnálom az erőfeszítéseidet. Sajnálom a könnyeidet. Sajnálom az igyekezetedet. Sajnálom, hogy nem tudtam azt adni, amit te, és sajnálom, hogy soha nem hitted el, hogy az elég. Sajnálom, hogy nem tudtam hinni, hogy felérhetek hozzád. Sajnálom, hogy nem érhettelek el.
Sajnálom a gyertyákat a kád szélén, a képeket a falon, a sárga ruhát, az összetört hajkefét, a vízforralót, az ágyat. Sajnálom a süniket. A kontrollert. Hogy soha nem tudtuk megnézni a filmeket, amiket beterveztünk. Hogy alkottunk egy világot, amit végül én törtem össze.
Sajnálom az ígéreteimet. Sajnálom, hogy megígértem, hogy hagytam magamon a láncokat. Sajnálom, hogy ilyen egyszerű voltam, s végül be is bizonyítottam neked.