Köszönöm, hogy rám találtál.
Köszönöm, hogy törődtél velem, hogy neveltél. Hogy mássá tettél. Hogy nem hagytál magamra. Hogy úgy bántál, úgy beszéltél velem, mint még soha senki.
Köszönöm, hogy mindig a jó irányba tereltél. Köszönöm, hogy hallgattál rám. Hogy őszinte voltál. Hogy felnézhettem rád.
Köszönöm, hogy hittél. Hogy mindig hittél. Hogy fogtad a kezem. Hogy meghallgattál. Köszönöm, hogy megpróbáltad. Hogy próbálkoztál, mindig.

Köszönöm az átbeszélt éjszakákat. Köszönöm a tiszteletet. A szeretetet. Köszönöm a vicceket. Köszönöm az utat, A várakozást. A reggeli kávét. A vacsorát. A pulóveredet. Köszönöm, hogy cipeltél a hátadon, amikor fájt a lábam. Köszönöm az akaraterőt. A motivációt. A rajzokat. Az álmaidat.

Sajnálom, hogy pont én. Sajnálom, hogy ilyen hirtelen. Sajnálom, hogy pont veled.
Sajnálom, hogy talán felesleges volt. Sajnálom az erőfeszítéseidet. Sajnálom a könnyeidet. Sajnálom az igyekezetedet. Sajnálom, hogy nem tudtam azt adni, amit te, és sajnálom, hogy soha nem hitted el, hogy az elég. Sajnálom, hogy nem tudtam hinni, hogy felérhetek hozzád. Sajnálom, hogy nem érhettelek el.
Sajnálom a gyertyákat a kád szélén, a képeket a falon, a sárga ruhát, az összetört hajkefét, a vízforralót, az ágyat. Sajnálom a süniket. A kontrollert. Hogy soha nem tudtuk megnézni a filmeket, amiket beterveztünk. Hogy alkottunk egy világot, amit végül én törtem össze.
Sajnálom az ígéreteimet. Sajnálom, hogy megígértem, hogy hagytam magamon a láncokat. Sajnálom, hogy ilyen egyszerű voltam, s végül be is bizonyítottam neked.