Először csak ráeszméltem, hogy egyedül vagyok, elvesztem a karácsonyi dekorációban, amely már a csendesen nyugvó házakat verte láncra a színes égőivel, és azt kérdeztem magamtól, mit keresek a ködös utcán szenteste előtt egy nappal, este tízkor, hevesen lüktető szívvel, miközben máshol már sül a bejgli, a család összeül kártyázni, vagy közösen filmezni.
Idegenné váltam a világnak, és futni kezdtem, ahogy régen, futni, mert a gondolataim őrülten húztak magukkal, hogy le ne maradjak.
Arra gondoltam, milyen balga kijelentés volt, amikor ugyanezen a sötét utcán azt mondtam magamnak, nem akarom őt ilyen hamar elveszíteni, s közben bele se gondoltam, hogy ennél sokkal hamarabb elveszíthetem, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem, és hogy én is kiszakadhatok a kezei közül.
Arra gondoltam, milyen könnyen kicsúszik a szánkon az, hogy meg akarunk halni, amikor nehéz napok jönnek, de tulajdonképpen maga a halál, az elmúlás teszi nehézzé a napjainkat, s így ez egy ördögi kör; a végén pedig, amikor hirtelen meghalsz, még csak el sem tudsz köszönni attól, akit szeretsz, mert lehet, hogy ott van melletted a becsapódásnál, mert lehet, hogy utoljára még a karjaiban tart, de te már nem vagy ott, te már máshol jársz, talán nem úgy van, mint a filmekben, talán nem nyitod még ki utoljára az üveges szemed, hogy azt mondd, "szeretlek", és a másik csak ordít feletted remegve, mert az életben minden más, kifacsart, morbid.
Amiről a filmekben nem beszélnek...
Lehettek volna dolgok. Dolgok, amik nem töltik ki egy dráma sorait, amik nem férnek bele a főszereplő szövegkönyvébe, kimaradt jelenetek, az illata a bőrödön, amit talán utoljára érzel, és még az esti zuhanynál, amikor a forró víz hozzád ér, felperzseli azt az utolsó illatmolekulát, amit még magadon hordozol róla, és kész, ennyi volt ő, mert a ruháiról is eltűnnek lassan az emlékek, és csak üres anyag lesz az is, a véres öltönye a kádban, a bőrkabátja a földre vetve, és ami a legborzasztóbb, az arca is megkopik majd a fejedben, elmosódik, mint egy szénrajz, és bármennyire is próbálsz rá emlékezni, görcsösen szoríthatod a paplant egy elfojtott sikolyokkal teli néma éjszakán, már kiégett belőled.
De vannak dolgok, amiket soha nem tudsz eltörölni, mert ezek nem láthatóak képeken, ezekről csak tudod, hogy megtörténtek. Ezek az emlékek, amiket örökké magadban hordozol.
És én csak futok, futok, azt sem tudom, sírjak-e, vagy vessem magam a talán létező isten lábai elé, és suttogjam, hogy köszönöm, hogy nem haltunk meg, hogy élünk.
Talán az a legfélelmetesebb pillanat az életünkben, amikor rájövünk, hogy élünk, ezt érzem én is, ilyen lehet, amikor a kisbaba először levegőt vesz a kinti világban, amikor megtelik a tüdőd ezzel az anyaggal, úgy telik meg az én tüdőm is a hideg köddel, élek, élünk, és mégis, akármelyik pillanat lehet az utolsó, akármelyik csók lehet az utolsó, lehetett volna az is, hogy soha többé nem fekszünk már egymás mellett, hogy nem nevet rám, és én sem nevetek rá többé, hogy egyszerűen csak lezuhan valami, mint amikor a százforintosod eltűnik egy mocskos városi csatornafedél alatt, és tudod, haver, azt már soha nem hozhatod vissza.
Istenem, köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése