I know you will...

Fekszem az ágyon, a fal felé néző arccal, a fejemben még visszhangoznak a kimondatlan betűk, és nem számít, hol vagyok, nem számít, hogy ő itt van a hátam mögött egy karnyújtásnyira, és valamit matat a gépen, a könnyeim leperegnek az arcomon, ferdén, megállíthatatlanul, hangtalanul, csendesen, némán, mindenféle hév nélkül, csak úgy.

Válaszolok a kérdésére, már nem tudom, mit kérdezett, hallom, hogy nyikorog a szék, hogy a lábai elérik a földet, és a térde alatt benyomódik a matrac, érzem, hogy felém hajol, hogy maga felé fordítja az arcomat, én meg csak bámulok előre, üveges tekintettel, ilyenkor nem nézek rá, mert félek, hogy valami olyat lát meg a szemeimben, amit nem akarok megmutatni.

"Mi a baj?"

"Semmi."

"Na akkor mi a baj?"

"Tényleg semmi. Nem vagyok most nő, nem terelem a témát. Tényleg semmi."

Mosolyog.
Mosolygok.

"Csak ez most egy olyan délután."

És megérti.

És minden megy tovább. És letörlöm a könnyeimet. És visszatérek az emlékeim közül a valóságba.