Furcsa az élet.

Miközben azt érzem, hogy kellett ez a változás, hogy jó így, hogy az életben előreléptem, hogy nekem most erre van szükségem...

Fel vagyok szaggatva.

Mit tudnék írni? Hogy fáj? Hiszen én voltam az, aki szakított. Nekem kellene most boldognak lennem.
De mindig is összetett személyiség voltam, nemde?

Az emlékek, amiktől soha nem tudok szabadulni. Ez fog egyszer a sírba tenni. A playlist a fejemben, a folyamatosan cikázó képek egymás után. Nehéz megállni, mint a reggeli cigit.

Eltűntem az életéből, mint mindenki máséból. Mint egy sértett vad, mint a vén katona, aki soha nem jön vissza.

De új érzések jöttek. Már most is tanultam, tanulok.

Nincs több öncsonkítás. Nincs több önutálat.
A félelem van, a gondolataimtól, az emlékeimtől való rettegés, a sírás görcsös visszafojtása. Pont úgy ölelem magamhoz a kibaszott emlékeket is, mint a két sünit - tudom, hogy nem kéne őket tartogatnom, de nincs szívem bedobozolni.

Miközben élek. Miközben boldog vagyok. Mosollyal az arcomon lépek be a suliba. Mosolygok órán, ábrándozok a délutánról, arról, hogy mit veszek fel holnap, mit rakok a szendvicsembe. Újjászülettem.
Nincsenek árnyékok, nincs megfelelési kényszer. Nincsenek hegeim, nincs bizonytalanság. Van valaki, aki fogja a kezem, akit szeretek, tényleg, szívből.

De én őt is nagyon szerettem.

Most kisírom magam. Körülbelül egy órája. Kurva szar érzés, és legszívesebben elfelejteném az egészet. De vele feledtetném el inkább.

Karácsony után minden más lesz. Érzem, az még egy nehéz menet lesz. De utána új évet kezdünk. Istenem, add, hogy könnyebb legyen...