Remegő ujjakkal tartom a cigit, a másik kezemmel a kályhának támaszkodva, közben azon tűnődve, hogy igen. Élni akartam. Tanulni akartam. Tapasztalni akartam.

És az élet úgy gondolta, hogy akkor gyerünk, most szépen megtanulod három hét alatt, amit az elmúlt két évből kihagytál.

Nem tudom már uralni a lábaim remegését. Leülök mellé. Ő se tudja, hiába teszi rá a kezét a combomra, sőt, még jobban remeg, már rángatózik. Elveszi a kezét, törölgeti az orrát, amiből csorog a vér, szép kis kompánia vagyunk. Nézem a vért a zsebkendőn. Nézem a pattogzó lakkot a körmeimen. Figyelem a csendet.

Nem sírok. Felnőttem. Most építem az erős falat. Nem lesz semmi baj.

"Nem lesz semmi baj", mondja ő is. És elhiszem. Elhisszük.