- Hol vagy?
- Sétálok.
- DE HOL?
- Fogalmam sincs.
*
még sosem láttam senkit így zokogni
csak magamat
még sosem láttam senkit így félni
csak magamat
nem tudtuk abbahagyni
de a többire nem is emlékszem
sokk.
aztán kezdődött ugyanúgy
vörös, kisírt szemekkel ébredve
de megerősödve
sosem hagyunk függőben problémát
még akkor sem
ha a beszélgetés közepén úgy érzem,
meghaltam
számtalanszor érzem ezt
mindig fáj
és mindig nagyon rossz
de utána túlteszem magam rajta
mert tudom, hogy szeret, és ez az egész csak
a fejlődés része,
a gyógyulásé.
meg kell kapnom ezeket a dolgokat
hallanom kell,
kell, hogy valaki kimondja
hogy gyengén viselkedem
és gyáván
néha túl messzire megyünk
és amikor már nem kapok levegőt és az összes testrészem remeg
akkor vége van
aztán ott ülünk a kazánnál
piros arccal és puffadt szemekkel
és olyan üres vagyok, mint egy
kifosztott sír
és megkönnyebbülten lélegzünk fel
mert megint túljutottunk egy akadályon
aztán kell egy fél nap
hogy visszatérjen belém az élet.
vagy néha elég egy ölelés.
*
és van valami, amit elhagyok most
mint a kisbabák a cumisüveget
szép emlék
de a rágónak kiment az íze
szeretem a rágót
de kiment az íze.
elmegyek.
*
és anya azt mondta, hogy a probléma az agyamban van. és hogy ez elég gáz. de jófej volt. mint egy doktornő.
elmondtam neki mindent.
2014. április 29., kedd
2014. április 20., vasárnap
utak
van, hogy egyszer csak elindulunk egy úton. anélkül, hogy tudnánk róla, anélkül, hogy éreznénk. ekkor még párhuzamosan futó, fontosabbnak hitt utakra koncentrálunk, kétségbeesve próbáljuk követni vagy taposni az ösvényt magunk előtt.
és közben, talán tudat alatt megjelenik bennünk a másik út, a másik végállomás gondolata, lehetősége...
és végül nem kerülhetjük el azt. szembesülnünk kell vele. ez néha rossz, néha jó.
az én esetemben... nagyon is jó.
annyi mindent akartam írni... de sajnos nem lehet. nem tehetem. egyszerűen... túl sok. ez már túl bonyolult. ez már nem egy ötven soros tündérmese.
tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem változtathatok meg. tudom, hogy vannak jellemek, akiken nem lehet segíteni, és feladtam azt, hogy olyan célért küzdjek, ahol a végeredmény nem ér annyit, mint a harcba fektetett erő.
tudod, az ember küzdelem nélkül napról napra kevesebb. úgy születsz, hogy tele vagy energiával, életerővel, vággyal. valami azonban végig ellened dolgozik. cirka hatvan év kell, hogy a testedet tönkretegye, így jutsz el szép lassan a halálig. ha szerencsés vagy. ha nem, utat talál a lelkedhez, és azt már jóval könnyebben támadja. ki tudja, miért van ez. talán azért, mert a testedre ösztönösen vigyázol. ami belül van, arról nem mindig tudsz. a lelkedet nem láthatod a saját szemeiddel.
ahogy idősebb leszel, egyre több veszteség ér. először nem veszed észre, de egyre inkább tudatosul benned, hogy a show erről szól. elveszíted a kedvenc kutyádat, aztán a nagyszüleidet, és ezek mind kitépnek belőled egy-egy darabot, anélkül, hogy rájönnél: napról napra elfogysz.
aztán jön a szerelem, az első, amikor még mindent odaadnál, majd a többi, míg végül arra döbbensz rá, hogy adnál te, de nincs mit adni. a hegek, a lyukak a lelkeden hatalmas űrt alkotnak, melyen keresztül lassan kifolyik belőled az élet, és úgy érzed, semmissé váltál, úgy érzed, hibát hibára halmozol, úgy érzed, nem érzel többé semmit, hogy már semmi nem az igazi...
és akkor jön a titkos út. az út, amit valójában mindig is követtél. az út, amit neked szántak, amin könnyűszerrel, küzdelem nélkül tudtál haladni, miközben mindenhová kétségbeesetten próbáltál beilleszkedni, tartozni, sikertelenül.
rá kell jönnöd, hogy van egy utad. és lehet ez az út egy város, egy iskola, akármi... egy ember.
ez a te utad.
ahol magabiztosan mozogsz - hiszen végig követted, és már tudod, mi vár rád. ismered.
ahol otthon érzed magad, ahol átölel a biztonság, ahol tudod, hogy a kezedben tartod a sorsod.
ahol érzed, hogy te vagy a legerősebb, hogy az akaratoddal mindent legyőzhetsz. hogy bármire képes vagy.
ahol sírni tudnál a boldogságtól...
sokan nem látják az utat, és vannak, akik letérnek az útról - ők azok, akik új terveket szőnek, s nem kizárt, hogy a keserves munkájuk gyümölcse fogja nekik meghozni ugyanezt a boldogságot. de akkor is van egy biztos pont, ahová mindig visszatérhetnek, ha úgy érzik, elbizonytalanodtak.
le akartam festeni a szemét emlékezetből. nem ment. de talán a középső...
és közben, talán tudat alatt megjelenik bennünk a másik út, a másik végállomás gondolata, lehetősége...
és végül nem kerülhetjük el azt. szembesülnünk kell vele. ez néha rossz, néha jó.
az én esetemben... nagyon is jó.
annyi mindent akartam írni... de sajnos nem lehet. nem tehetem. egyszerűen... túl sok. ez már túl bonyolult. ez már nem egy ötven soros tündérmese.
tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem változtathatok meg. tudom, hogy vannak jellemek, akiken nem lehet segíteni, és feladtam azt, hogy olyan célért küzdjek, ahol a végeredmény nem ér annyit, mint a harcba fektetett erő.
tudod, az ember küzdelem nélkül napról napra kevesebb. úgy születsz, hogy tele vagy energiával, életerővel, vággyal. valami azonban végig ellened dolgozik. cirka hatvan év kell, hogy a testedet tönkretegye, így jutsz el szép lassan a halálig. ha szerencsés vagy. ha nem, utat talál a lelkedhez, és azt már jóval könnyebben támadja. ki tudja, miért van ez. talán azért, mert a testedre ösztönösen vigyázol. ami belül van, arról nem mindig tudsz. a lelkedet nem láthatod a saját szemeiddel.
ahogy idősebb leszel, egyre több veszteség ér. először nem veszed észre, de egyre inkább tudatosul benned, hogy a show erről szól. elveszíted a kedvenc kutyádat, aztán a nagyszüleidet, és ezek mind kitépnek belőled egy-egy darabot, anélkül, hogy rájönnél: napról napra elfogysz.
aztán jön a szerelem, az első, amikor még mindent odaadnál, majd a többi, míg végül arra döbbensz rá, hogy adnál te, de nincs mit adni. a hegek, a lyukak a lelkeden hatalmas űrt alkotnak, melyen keresztül lassan kifolyik belőled az élet, és úgy érzed, semmissé váltál, úgy érzed, hibát hibára halmozol, úgy érzed, nem érzel többé semmit, hogy már semmi nem az igazi...
és akkor jön a titkos út. az út, amit valójában mindig is követtél. az út, amit neked szántak, amin könnyűszerrel, küzdelem nélkül tudtál haladni, miközben mindenhová kétségbeesetten próbáltál beilleszkedni, tartozni, sikertelenül.
rá kell jönnöd, hogy van egy utad. és lehet ez az út egy város, egy iskola, akármi... egy ember.
ez a te utad.
ahol magabiztosan mozogsz - hiszen végig követted, és már tudod, mi vár rád. ismered.
ahol otthon érzed magad, ahol átölel a biztonság, ahol tudod, hogy a kezedben tartod a sorsod.
ahol érzed, hogy te vagy a legerősebb, hogy az akaratoddal mindent legyőzhetsz. hogy bármire képes vagy.
ahol sírni tudnál a boldogságtól...
sokan nem látják az utat, és vannak, akik letérnek az útról - ők azok, akik új terveket szőnek, s nem kizárt, hogy a keserves munkájuk gyümölcse fogja nekik meghozni ugyanezt a boldogságot. de akkor is van egy biztos pont, ahová mindig visszatérhetnek, ha úgy érzik, elbizonytalanodtak.
le akartam festeni a szemét emlékezetből. nem ment. de talán a középső...
2014. április 15., kedd
ha már anya elfoglalta a zuhanyzót, írok valami értelmeset is...
- holnap matek kisérettségi, kurvára felidegesített
- álmos vagyok
- balfasz vagyok, mert az ablakban cigiztem, befelé szállt a füst, befújtam parfümmel és most megfulladok a saját szobámban
- megzenésítünk még egy verset
- VOLT helyett inkább gitártáborba akarok menni
- nem lesz meg a 40 pontom
- kitagadtam apámat
- Pattinak van barátja
- Pattinak van barátja
- holnapután megyek pestre
- Pattinak van barátja
- szeretem Balázst
jóéjszakát
ja, és
VÉGE VAN
annyira szerette volna elhinni, hogy vége van
minden egyes alkalommal, amikor jó volt
de mindig csak annyit mondtam: jó lesz, most jó lesz
és ő elhitte
de azt mondta, hogy már nem tud hinni
kiderültek dolgok
könnyfakasztó dolgok
vége van
azt mondtam, vége van
és vége is van.
és akárhányszor rágondolnék újra
átveszi a gondolatok kuszaságának sötét kis helyét az a két szó,
hogy
vége van.
minden egyes alkalommal, amikor jó volt
de mindig csak annyit mondtam: jó lesz, most jó lesz
és ő elhitte
de azt mondta, hogy már nem tud hinni
kiderültek dolgok
könnyfakasztó dolgok
vége van
azt mondtam, vége van
és vége is van.
és akárhányszor rágondolnék újra
átveszi a gondolatok kuszaságának sötét kis helyét az a két szó,
hogy
vége van.
2014. április 8., kedd
- ha nekünk gyerekünk lesz, az olyan hülye lesz... de csak ha a te tulajdonságaidat örökli
- azt hittem, de csak ha tőlem lesz...
- hogy lehetne a MI gyerekünk, ha nem tőled van?!
- hát van ott postás...
- na jó, de az a postásé, meg a tiéd...vagyis az enyém, na
- na azt megnézném, hogy nekem lenne gyerekem a postástól... nem hordanám ki... kihordaná a postás, úgyis az a feladata
5 perc tömény röhögés
- azt hittem, de csak ha tőlem lesz...
- hogy lehetne a MI gyerekünk, ha nem tőled van?!
- hát van ott postás...
- na jó, de az a postásé, meg a tiéd...vagyis az enyém, na
- na azt megnézném, hogy nekem lenne gyerekem a postástól... nem hordanám ki... kihordaná a postás, úgyis az a feladata
5 perc tömény röhögés
2014. április 7., hétfő
2014. április 2., szerda
ooooh heaven knows
we belong way down below
mondj egy kigyúrt költőt
Body Endre
ma fény derült rá, hogy igenis beférek a fürdőszobaablakon
pici vagyok
sokat gondolkoztam azon
hogy milyen rossz lenne ha nagyon kövér lennék
és az ajtókon nehezen férnék be
de most, hogy be kellett másznom a fürdőszobaablakon
ezen
kétszer beszorultam mondjuk
nem ajánlom senkinek
de most már nem aggódom a súlyom miatt
holnap sports day
we belong way down below
mondj egy kigyúrt költőt
Body Endre
ma fény derült rá, hogy igenis beférek a fürdőszobaablakon
pici vagyok
sokat gondolkoztam azon
hogy milyen rossz lenne ha nagyon kövér lennék
és az ajtókon nehezen férnék be
de most, hogy be kellett másznom a fürdőszobaablakon
ezen
kétszer beszorultam mondjuk
nem ajánlom senkinek
de most már nem aggódom a súlyom miatt
holnap sports day
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)