remélem, még találkozunk

Tegnap rájöttem, mi az én nagy problémám az életben.
Csúnya körforgás. A megfelelési kényszeremből indul, amit ugyan már kinőttem, de a nyomait még hordozom, például azt, hogy mindent meg akarok adni. A legtöbbet. Mindent, csak hogy boldoggá tudjam tenni a másikat. Ez egy ilyen jó tulajdonság.
Az már kurvára nem jó, hogy felállítok magamban képeket, álmokat, melyek be is  teljesülhetnének. Hogy akiket szeretek, azoktól egyszer majd többet kapok, mint most. Hogy egyszer valaki arra is figyelni fog, hogy én mire vágyom. Hogy egyszer valaki megkérdezi, nekem mire van szükségem...
Az a baj, hogy ez ilyen alap. Mivel én megteszem, ezért alapból bennem van, hogy majd értem is megteszik.

Tegnap azt mondtam, hogy nekem nincs helyem itt. Nem vagyok jó helyen. Mennem kellene. Kétségbeestem. Álomba sírtam magam.

Még most sem tudom, mi legyen. Menjek, ne menjek... így sose leszek boldog. Túl magasak az elvárásaim.
Kibaszott maximalista vagyok.

Igazából le is szarhatnám az egészet. Csak már azt se merem.

drugs and stuff

Én: Tudod anya, szerencse, hogy az élet mindig akkora akadályokat állít elénk, amekkorával meg tudunk küzdeni.
Anya: ...?
Én: Például, a Tündiék kilincse nem romlott el, mert ők nem tudnák folyton helyre tenni. Ezért romlott el az enyém.


Úgy érzem magam, mint akit kiszipolyoztak. Mint akit végighúzgáltak a forró aszfalton. Jégkrémeskocsi mögé kötve. Mint Jézus. Úgy érzem magam, mint Jézus. Nem elég, hogy meghúzgálnak, még kérnek tőlem ezt meg azt. Nagyon nagyon szükségem lenne egy masszírozásra, és babusgatásra, és simogatásra, és arra, hogy valaki törődjön velem.
Nagyon egyedül vagyok itt...

A múltkor, amikor azt mondtam Balázsnak, hogy hiányzik a "drogom", megértette. Valahogy már nem aggódott, nem fújta fel, nem ijedt meg, nem akarta kirázni a fejemből a rossz gondolatokat. Mert tudta, hogy valójában nincsenek. Csak az inger.
Először egy veszekedésünk alkalmával kiáltottam fel az ágyban, félálomban, hogy "HOL AZ ÉN DROGOM", minden más emlék elhalványult. Amikor sokat sírok, egy idő után elveszítem az emlékeimet, és a koordinációmat. (Ez annyit jelent, hogy ki kell kísérni, ha pisilnem kell.)

Később ültünk a hintában, valamikor tíz után, egyre magasabbra löktem magam, és közben ecseteltem, mennyire hiányzik, mennyire várom az alkalmat, mennyire szükségem van rá, mennyire megtenném. És ő akkor csak hallgatott. Akkor éreztem, hogy tudja.

Minket egymásnak találtak ki.

Mindig félek, hogy újra megteszem. De ha már eddig kibírtam...
Nem kéne felhasogatni magam megint.
Bikiniszezon van.

nekem már nem való a nyári szünet

Tegnap szerencsére tudtam írni. Elég nehéz visszarázódni, főleg úgy, hogy gyökeresen megváltozott az egész gondolkodásom, folyton mennék, érzem, hogy "a világ arra van", idézve apámat, ahogy részegen a tokaji hegy felé mutogat. Nem tudok megülni a seggemen. És engem is meglep, mennyire nem bírom a távolságot...
a szervezetem biztos úgy van vele, hogy "soha többé".

Ennek ellenére megyek dolgozni. Valahogy sikerült Pattinak rábeszélnie. Voltam a hivatalban, és jelentkeztem munkára. Persze be kell menjek a munkaügyi központba, és egyebek... miközben a fogam még mindig csak fájdalomcsillapítóval viselhető el, és meg kéne látogatnom a fogdokimat. Csütörtökön meg lenne egy buli, Jasszos bulija, csak olyan picsák lesznek ott, hogy még most is habozok, menjek-e, ne menjek-e...
Ja, és vezetni is akarok, a vezetés jó, mert akkor láthatom Bazst is...

És az edzést is el kellene kezdenem. De legalább már nem kell érettségiznem. Huh.
JA! És vasárnap keresztelő...

Tegnap olvastam Pandora Hearts-ot, meghalt a kedvenc karakterem, és csak azért nem sírtam, mert mindenki kint volt a konyhában.

Amúgy kész kabaré itthon lenni. Olyan pitiáner dolgokon tudunk vitatkozni, hogy a végét már mi magunk is elröhögjük.

Amikor megírtam a wonderlandet, azt hittem, hogy milyen jó lesz majd 2. részt írni, fél év alatt rengeteg olyan dolog történik velem, velünk, amit érdemes papírra, illetve képernyőre vetni, aztán, zsupsz...
tele van az életem olyan dolgokkal, melyeket nem lehet klaviatúrára dobni.

Annyi mindent tudnék mondani, de nem lehet, vagy bonyolult, vagy egyszerűen nem férne bele ebbe a blogba...
Leérettségiztem, bár azelőtt is volt sírás-rívás, angol érettségiről majdnem elkéstünk, ahhoz képest 80%-os emelt angolt csináltam... a matekom lett egyedül 3-as, de az nem nagyon izgat.
Az ofi azért megszívatott egy picit, de 90%-os magyarral zártam, és 4-es törivel, infóval. Ami kellett, az meglett rendesen. Persze egy agyfasz volt az egész, bolondok háza...
Balázs 100%-os törit csinált...

Aztán jött a bankett, ott aztán volt minden, de ilyen jól még soha nem éreztem magam az osztályközösségben... olyan emberekkel beszélgettem, akikkel amúgy egy szót nem váltottam hat év alatt...

Másnap iszonyatosan elkezdett fájni a fogam, harmadnapra bedagadt a fél arcom, még most is így nézek ki... jön a bölcsességfogam. De azért cuki volt, hogy megvárta a szóbeliket... megvárta, míg le ÉRETTségizek, haha

Most pedig egyedül vagyok, illetve Balázs nélkül, és próbálok megküzdeni a rám szakadt szabadidővel, meg ezzel a kurva fogammal, ami miatt nem sok mindent tudok csinálni...

Ma könyvkiadókat kerestem, a legtöbb reménytelen, a kicsikkel nem érek semmit, de van egy egész jó, csak ahhoz kéne kb. 300 ezres tőke... főleg, ha átvágják az embert... de hát ki tudja.
Rajzolni is kéne valamit, de nem tudok... a szobámban nincs net, apám miatt nem sok mindent tudok itt a konyhában csinálni, amúgy az egész ember egy hazugság, csak akkor beszél velem normálisan, ha részeg, és nekem a részeg őszinteség gyáva őszinteség... de mondjuk már baszhatom.

Egyébként fájdalomcsillapítókon élek, holnap elvileg megyünk shoppingolni, kíváncsi vagyok, hogy fogom bírni... de ha nem javul, akkor meglátogatom a fogorvost jövő héten... elvileg le fog menni a duzzanat, de ha rosszul nő, akkor, ahogy az imént említettem, baszhatom.

Még nem érzem a szabadságot...

Megszűnik az idő, csak ülünk az autóban, a parkoló másik oldalán. Figyeli a szélvédőre eső napsugarakat, a fény beférkőzik a szemein át az agyába, és megvilágosítja az arcát. Belülről.
Vége van, és ez a két szó, ami körülfonja az egész életemet, és mindig mást jelent, most halkan visszhangzik a fejemben.
Megcsókol.

Ő, az autó, és én.
Ott vagyunk, ahol elkezdődött.

mesélnivaló

Szóval megvannak az írásbeli érettségik.
Viszonylag jól viseltem, igaz, hogy a négy nap minden délutánja alvással kezdődött, egyszerűen kimerültem már addigra, és olyan hideg volt, hogy alig akartam kimászni a takaró alól. Amúgy nem izgultam egyáltalán, bár ez annak is köszönhető, hogy Balázzsal voltam végig. Következő héten volt az infó gyakorlati, amire túl későn kezdtem el készülni, szóval három borzasztóan agyzsibbasztó napom volt, amíg akaratlanul ültem a gép előtt. De így utólag megérte, jobban teljesítettem, mint a többiek, legalábbis az elmondásuk szerint.

Volt egy pár nap, amit pihenéssel töltöttünk, volt egy kisebb összeveszésünk, de amúgy semmi komoly, túl sok minden szakadt a nyakamba, elkezdtem vezetni, és minden közbejött, az oktató gerincsérvet kapott, én meg úgy voltam vele, hogy júliusig mindenképpen be kell fejeznem, ha menni akarok Pestre dolgozni. Ott közben kiderült, hogy az étterembe csak Balázs mehet, nekem nincs hely. A következő megoldás a Balaton volt, tudtuk, hogy ott mindketten tudnánk dolgozni, csak a személyzet nem az igazi.
Mindeközben nekem alkalmassági vizsgám volt szerdán.

Még előtte találkoztunk Danival, aki hazajött Dániából. Ő persze bulizni akart, nekem semmi erőm nem volt hozzá. Első nap nem is ittam semmit, a társasághoz alapból furán állok, nem mindig tudok feloldódni, sokszor csak csendben ülök. Segített volna az alkohol, de egyszerűen nem bírtam inni a feszültségtől.
Másnap (szombaton) Daniék kertjében jöttünk össze újra, az egykori zenekartagok-és barátnőik, meg Peti, húst sütöttünk, én benyakaltam egy fél üveg pezsgőt, aztán azt hittem, ki is hányom, nekem tényleg nem kellett az alkohol... de aztán nem lett semmi baj, inkább csak néztem, hogy milyen intenzitással vedelnek a többiek, nevettem velük és rajtuk, az végülis  jó volt... aztán szóba jött a zene.

Vendel kivált a másik zenekarból, és szívesen újrakezdené a fiúkkal. Daninak van ideje, Pisti is benne lenne... és akkor mondta Balázs, hogy mégse olyan jó ötlet rögtön elhúzni innen a picsába, az utolsó nyarunkon. Egy kicsit wonderlandesen éreztem magam, "velem ki fog akkor énekelni" gondolatok jártak a fejemben, teljesen tanácstalan voltam, de igazából egyre inkább rájöttem, hogy megkönnyebbültem. Nem kell izgulni a munka miatt, a vezetés miatt, ha a júliust itthon töltjük. Hogy az augusztussal mi lesz, az még nyitott kérdés. A gyors döntések híve vagyok, így ezt még ott éjszaka eldöntöttem - maradok.

Kedden felmentünk Pestre, találkoztunk Lucáékkal, voltunk kint a szigeten, aztán másnap sikeresen teljesítettem az alkalmasságit. (Életemben nem csináltam még kézenállást, most sikerült.)
Másnap Balázs bement próbanapra az étterembe, és megállapította, hogy nagyon pörgős, de ha akarna, mehetne. Ennek ellenére ő is maradni szeretne.

Itthon a dolgok egyre rosszabbak... apámra a múltkor is megharagudtam, most anyát basztatja, ami neki a jobbik eset, mert ha engem basztatna, a fejéhez vágnám mind a húsz infótételt, meg azt a nyolc égőt, amit három hónapja be kellett volna üzemelni a folyosón. Szar most egyedül itthon lenni, főleg, hogy egy hónapja szinte el se váltam Balázstól egy napra sem, most meg ilyen totál halálhangulatban kell itthon agyleszívó tételeket tanulnom...
Úgyhogy holnap megyek is be, lesz egy angolóránk, meg szeretnék vezetni is, ha lehet...
Szerdán pedig kiderülnek az érettségik eredményei.