drugs and stuff

Én: Tudod anya, szerencse, hogy az élet mindig akkora akadályokat állít elénk, amekkorával meg tudunk küzdeni.
Anya: ...?
Én: Például, a Tündiék kilincse nem romlott el, mert ők nem tudnák folyton helyre tenni. Ezért romlott el az enyém.


Úgy érzem magam, mint akit kiszipolyoztak. Mint akit végighúzgáltak a forró aszfalton. Jégkrémeskocsi mögé kötve. Mint Jézus. Úgy érzem magam, mint Jézus. Nem elég, hogy meghúzgálnak, még kérnek tőlem ezt meg azt. Nagyon nagyon szükségem lenne egy masszírozásra, és babusgatásra, és simogatásra, és arra, hogy valaki törődjön velem.
Nagyon egyedül vagyok itt...

A múltkor, amikor azt mondtam Balázsnak, hogy hiányzik a "drogom", megértette. Valahogy már nem aggódott, nem fújta fel, nem ijedt meg, nem akarta kirázni a fejemből a rossz gondolatokat. Mert tudta, hogy valójában nincsenek. Csak az inger.
Először egy veszekedésünk alkalmával kiáltottam fel az ágyban, félálomban, hogy "HOL AZ ÉN DROGOM", minden más emlék elhalványult. Amikor sokat sírok, egy idő után elveszítem az emlékeimet, és a koordinációmat. (Ez annyit jelent, hogy ki kell kísérni, ha pisilnem kell.)

Később ültünk a hintában, valamikor tíz után, egyre magasabbra löktem magam, és közben ecseteltem, mennyire hiányzik, mennyire várom az alkalmat, mennyire szükségem van rá, mennyire megtenném. És ő akkor csak hallgatott. Akkor éreztem, hogy tudja.

Minket egymásnak találtak ki.

Mindig félek, hogy újra megteszem. De ha már eddig kibírtam...
Nem kéne felhasogatni magam megint.
Bikiniszezon van.