#27

Én vagyok Alíz Csodaországban.
Nappal az emberek között járok-kelek
Éjjel egy toronyban lakom
És a toronyban sötét van.
A sötétség nem számít már
Eleinte féltem
Aztán belesüllyesztettem a kezem
És szép lassan elnyelte mindenem.
Most itt játszom a sötétben, mert
A kedvesem túl messze van
De nemsokára elindulok felé
Ha elég nagy leszek ahhoz, hogy kirúgjam az ajtót.
Van egy szörnyeteg, aki felrepül az ablakomba
És nem szabad, hogy meglássa:

tudok varázsolni.

De ne mondjátok el senkinek!
Ha táncra perdülök, varázsolok
Sok önmagából kifordult, fakó alakot
Vörös vért és könnyeket hordozok
a pálcám végén.
Ha a szörny kitalálja a titkomat
Itt hagy engem egyedül.

Nem szabad.

#26

Szívesebben lennék most bárki más, ha lehetnék
Egy arctalan nő, aki a város utcáján lassan sétál
Egy fiú, aki a falnak veti hátát az aluljáróban
Egy éhező modell a csillogó ruhák között
Egy csavargó egy cigarettával
Fa az erdő közepén
Vagy csak gaz
Csak ne én
Ne most
Ne itt
Ne.

szerkesztve: 20:40

Ha elmegyek, itt hagyom önmagamat is?
Én miért nem mehetek el csak úgy?
Hiszen mindenki életében csak egy mumus vagyok
Egy muslica, ami a semmiből jelenik meg
Aztán a következő nap eltűnik
Egy kóbor kutya, aki néha ott koslat utánad
Aztán többé nem jön
De nem érdekel.
És engem sem érdekel.

Tőlem miért nem kér bocsánatot az, aki bánt?
Én miért nem kérek bocsánatot magamtól?
Én vagyok az egyik.
Tanuljatok már a hibámból.

Miért tudok táncolni?
Néha csak úgy kedvem van hozzá.
Végigsétálok a szobán
Céltalan, akadozó léptekkel
Mint valami részeg.
Közben ott a kezemben a titkos varázslat
Mint a drogosnak a drog
Bagósnak a cigi.

És én elvarázsolom magam a pálcámmal
És máris csodaországban vagyok.

és te valahonnan még mindig nézel.

#25

Olyan szívesen elmennék most sétálni, a szélben, a hamarosan halott levelek között, érezve, ahogy a hideg az arcomba csíp... egyedül, ahogy mindig...

Ha korábban rászoktam volna a dohányzásra, akkor most kiülnék a kertbe egy fára, és ott szívnám magamba a gyilkos füstöt. De nem szoktam rá, és már nem is fogok.

Megpróbáltam. Igyekeztem, akartam. Mi haszna, ha nem múlhatom felül önmagam? Ez vagyok én, minden porcikámmal.

Egy magányos mogyoró, kibontva, a többi között egy zacskóban.

"Én a Hold vagyok, és itt a helyem a sötétségben, a csillagok között. Azért vagyok, hogy világosságot és utat mutassak."

Én is valamiféle Hold vagyok. Különleges vagyok. Figyelek. Elejtett kis morzsákból táplálkozom, s építem föl a kapcsolataimat. Tetszik az a fülbevaló? Megveszem szülinapodra, te pedig meglepődsz majd. Mindig is szerettél volna egy olyat? Tessék. Éhes vagy? Itt a szendvicsem.

Bájolgás. Hátsó szándék. Hívjuk, aminek akarjuk.

Tulajdonképpen mikor hazugság a kegyes hazugság? Örömet szerzel a másiknak, bent tartod a boldogság meleg kicsi fészkében, melyet olyan gondosan építgettél neki. Miközben nem vagy vele őszinte, nem ő sérül. Te vagy az, akit bántasz. Ő soha nem fogja megtudni, és benne marad a kicsi fészekben, gondtalanul. 

Neked kell erősnek lenned. 

Az embereknek színezni kell. A fekete-fehér szép, de nincs benne élet. Az emberek sziporkázni akarnak, és nekem van festékem, hát tessék. Festek csillagokat a fekete ponyvára, feküdjünk alá, én pedig úgy teszek, mintha igazi volna, amíg te számolod őket. Talán annyit festek, hogy még én sem tudom pontosan, mennyi. És számolom, magammal is elhitetve azt, amit neked hazudtam. 

Festek hát nektek egy nagy mosolyt. 

#24

Szakad, ömlik, zuhog. Bakancs, bőrkabát, esernyő.

A helyzet, amikor nem tudsz kire dühösnek lenni - egyszerűen csak a szituáció dühítő, és keserű. Mint amikor meghal valaki: nem tudhattad előre, nem tehettél volna semmit. Talán ezért olyan kétségbeejtő a halál. Az emberekben ott van a tenni akarás, és akkor keserednek el igazán, amikor nincs beleszólásuk a dolgokba.

Patti nem lesz ott a születésnapi bulimon.

Gyerekesnek tűnhet, de még visszhangzik a fejemben, amit tavaly megfogadtam: igaz barátokkal fogom ünnepelni az ideit. Közben persze a terv megbukott, de akkor is, ő lett volna a legfontosabb! Nekem kellett volna, hogy ott legyen. Nekem még soha nem volt születésnapi bulim.

Az agyam helyén lévő massza lassan kitalálja a megoldást, és pont olyan idióta, amilyen régen volt, amire számítani lehetett, jó, hogy azt nem javasolja, hogy kísérjem vodkával az aszpirint.

Nem lesz ott Patti?
Felejtsük el!

Felejtsük el...

Akkor Hubertus és narancs lesz, köszönöm!

#23

A múltkor csokit ettünk - ez nálunk amolyan családi "betegség", hogy anyai ágon mindenki csokoládéfüggő, és nem tud ellenállni a seggnövesztőszernek. Nagyapám, aki egyébként nem sokat eszik, meglátta nálunk a csokit, és úgy döntött, kér belőle, mi pedig adtunk. Onnantól kezdve megkívánta a csokoládét. 

Belépek a házba, örülök, hogy itthon vagyok. Az előszoba csendes, a nagyszülők a kanapén beszélgetnek. Köszönés, ebéd, a napi rutin, mi volt a suliban, semmi. Visszakérdezek. Nagyi orvosnál volt, gyógyszer íratott. Van friss kifli, a boltot is megjárta.
A táskámért nyúlok, a fotelben van, és amikor elveszem, megpillantom a tábla csokit.

Az agyam elutazik egy időre, és tűnődik: ennyi év után is, ennyi gonddal a nyakában is odafigyel erre a vénemberre, aki nem is törődik vele, akin soha nem látszott, hogy szereti, mindig úgy kezelte, mint egy szolgát. Várom, hogy nagyi néha ordítson, várom, hogy kiabáljon, hogy ő ezt nem bírja, hogy neki ez sok.

De ő csendes. És én már rosszul vagyok a csendjétől.

Géppé vált az évek során - reggelente ruhát készít nagyapámnak, majd kérdezgeti, mikor éhes, megjegyzi, mit szeret éppen azon a héten, mit utál, milyen meleg legyen a leves, melyik kanál a kedvence, a széles tányérból szeret enni, s közben elfelejti, hová tette le a szemüvegét.

Dühös vagyok és szívtelen.

Milyen élete lenne, ha találna valaki mást? Ha talált volna? Ha nagyapám elment volna egy évtizeddel ezelőtt? Miért ez történik vele, ha nem ezt érdemelte? Hol van itt az igazság?

Hol van az, hogy egyszer mindenki boldog lesz?
Hol van az, hogy két ember egymásnak teremtetett? 
Mondd, Istenem. Ő kinek teremtetett?

És akkor rájövök. A picsába! Nincs ilyen. Nem létezik a "ha két embernek együtt kell lennie"-szöveg. Ezt mind magunknak csináljuk. Mi is magunknak csináltuk. A mi döntéseinkből születik az életünk, mi alakítjuk a sorsunkat, a boldog-boldogtalanságunkat.

Ha szeretünk valakit, meg kell szereznünk. Ha nem igazi, akkor feladjuk - én is fel tudtam adni. 
Várhattam volna rá az örökkévalóságig, hiszen nem mertem lépni, így inkább lesöpörtem a bábukat a pályáról, és megszakítottam a játékot. Mert nem bírtam volna veszíteni.

Ha akarnám, megcsalhatnám őt. Elmehetnék mással. Elmehetnék egy lánnyal. Elszökhetnék itthonról. Öngyilkos lehetnék. Alternatívák. Mind megszületnek más-más világokban.
A döntés a fontos. A lépések. Igen, minden lépés - néha a balga lépések vezetnek el a célhoz.

Elfordulnék jobbra, de félrerántom a kormányt, és az árokban végzem. Jön az autómentő, aki balra visz.
Ilyen az élet is, a kezedben van a kocsi, és neked egyszerűen rá kell érezned, hogyan kell vezetni. Ha csak egyenesen mész, és nem mersz kanyarodni, az út kisiklik alólad, és eltévedsz a bozótban, majd hagyod, hogy benőjön a növényzet. Leragadsz, testileg, lelkileg. Nem szabad.

Vagy balra fordulsz, vagy jobbra.

Az biztos, hogy senki nincs magányosnak teremtve. És az is biztos, hogy senki nincs egymásnak teremtve.

Jártál már úgy, hogy egy puzzle darabkát összeraktál egy másikkal, de mégsem a kép jött ki? A darabok mégis egymásba illettek. Az emberek részei egy nagy kirakósnak, s talán egy darabhoz több is kapcsolódhat. Lehet, hogy te a tájképnek a felhő része vagy, de összekapcsolódsz az avarral. Te döntöd el, hogy ez működik-e, avagy sem.

Mindenki a saját sorsának a kovácsa. Lépj, kormányozz.
Ha nem akarsz elveszni, mint a szétszórt puzzle-darabka.

#22

Last night.

#21

Were this world always this sick?

Jön a tél, jön a köd.

Kemény, kegyetlen lesz a tél, és lesz majd, akinek véget ér...

Kicsit most új embernek érzem magam. De még mindig, annyi mindent akarok tenni.

Hogy érezheti az ember néha azt, hogy nincs miért élni, ha még a tennivalói felét se végezte el?

Furcsa.

Miért érzem úgy, hogy mindenki beteg körülöttem?

Senki sem normális.

Gátlások.

Elfojtott vágyak.

Gyilkos ösztönök.

Kegyetlenség.

Mindenkinek van valami defektje. 

Mindig ilyen beteg volt ez a világ?

És én közéjük tartozom.

#20

Éhezem az érintésekre. 

Olyan vagyok, mint egy kismacska, dörgölőzöm a lelkemmel az emberekhez, hátha valaki rájön, hogy tulajdonképpen kezek simogatására vágyom. Ölelésre, lágy cirógatásra, talán csókokra. Persze nem akárkitől, de ilyenkor már szinte öntudatlanul keresem az alkalmat, mikor érintkezhetek valaki kezével, vállával, hátával. Nem intim módon, csupán hogy érezzem, hogy nem csak egy árnyék vagyok, egy szellem, hanem valós hús.

Nehéz, mert egyedül vagyok, és Pattit nem babusgathatom, a barátságunk olyan, akár a férfiaké: nincs buziskodás(, ha nem ittunk sört.) Odabújok Kittihez, mert ő élvezi, Balázs szereti fenntartani a "szerető" látszatát, bár volt időm az évek során megszokni, hogy előszeretettel bújik bele a lányokba.
Megsimogatom tesóm fejét, és ráakaszkodok a nyakára, mindenhol a kezeket, vállakat, nyakakat, fejeket keresem, mint egy őrült, és közben érzem, hogy a végét járom.

Lehetne már őszi szünet.

Körülnézek, és azt mondhatom, szinte mindenkinek van valakije, akivel testi kontaktusba léphet: van, akinek ott a partnere nap mint nap, van, aki talál magának, ha éppen kedve van hozzá, és vannak a puszilkodós lányok, akik egymást ölelik-simogatják. (Btw kezdek én is ilyenné válni, legalábbis ha ez így megy tovább.)

Kevés olyan lány van, aki teljesen kerüli az ilyesmit.
Vajon ez alapvetően hiányzik mindenkinek, vagy csak nekem, aki hozzászoktam nyáron?

Úúúúristen de meg akarok ölelni mindenkit.

#19

Macskaszemek, kacéran, de fakón
Minden léptén az eltűnni akaró
Üres álmok, elsuhanó napok
Ki tudja, miért pont ebben vagyok...

Az elmúlt két év során volt időm rájönni, hogy úgy dobom el az embereket, mint a rossz gyerek az utcán a szemetet: vissza-visszanézek, hogy látta-e valaki, hogy biztos jó helyen van-e az ott, aztán beletörődök, és megmagyarázom magamnak, hogy igen, ennek így kell lennie. Persze otthon rájövök, hogy vissza kéne menni érte, de akkor már késő, valaki felszedte és már nincs ott, nincs úgy, ahogy én hagytam. Mert a dolgok nem várnak meg, azok rohannak, és én nem tehetek ellene semmit.

Talán vak vagyok, de a döntéseimet mindig az utolsó pillanatban hozom. Általában jó döntések ezek, bár sokszor nincsenek átgondolva, és nem lehet őket megmagyarázni. Hiba, hogy hirtelen cselekszem, mint egy nyári zápor alkalmán, amikor a semmiből fekete felhők lepik el az eget, és már csapkodnak is a villámok. Talán nem így kellene, talán meg fogom bánni. De mindig sikerül belőle kikecmeregnem.

Sokan nem értik, sőt. Mondhatnám, hogy olyankor senki sem érti, mit miért teszek. Én előre gondolkozom, ráadásul túl sokat - valaki megszólal, s az agyam már három lépéssel előtte jár, számolom a dolgok lehetséges kimenetelét, és szinte pontosan szűröm le a következtetést arról, hogy mi fog történni.

Nem csalt meg még ez az érzékem.

A magam istene vagyok, a dolgokat kedvem szerint alakítom. Ez sokszor veszélyes. Nem lennék jó istennek. Az emberekről hozott döntéseim is éppen olyan randomok lennének, mint a saját életemben lévőek, ezzel pedig kiakasztanám az egész világot, és a nép szép lassan legyilkolná egymást és önmagát.

Néha be szeretném csukni a szemem, elfordulni a világtól és minden hibájától, elmenekülni a rossz dolgoktól, mert túlságosan belefáradtam abba, hogy mindent megváltoztassak, hogy mindent rendbe hozzak, mint egy anyuka, aki folyton korholja lusta gyermekét, aztán végül leroskad egy székre, hogy rágyújtson egy szál cigarettára.
Azon kapom magam, hogy szeretnék mások bőrébe bújni, egy napig más ember lenni: egyszer gazdag fiú, máskor hanyag, lázadó utcagyerek. Utána nyugdíjas, aki főz az unokáknak, majd végül fontos üzletember, akit az irodaasztal alatt cuppant le a titkárnője. A helyzet úgyse változna: magány és üres emberek fogadnának, megkeseredett, fáradt, üveges szemek, melyekben még ott csillognak az édes emlékek - ez az egyetlen, amitől élőnek tűnik a nyamvadt test.
Nem csak az övék. Az enyém is.

#18

Talán nyolc éves lehettem, amikor írtam egy verset nagyanyámnak - benne volt minden, amit a buksi fejemből, meg a twisted kis lelkemből bele tudtam facsarni, amolyan cuki kis szerelmi vallomás a világ legjobb nagyijának.

Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy egyáltalán van-e értelme annak, amit csinálok.

Beláttam a kis agyammal, hogy az embereknek nem lehet ilyesmivel őszinte örömet okozni, és egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy senki sem kíváncsi rám. A rokonok nem értek időben oda a bábjáték-előadásaimra, pedig már az összes plüssállat begyakorolta a szövegét, és amikor az egyik darabom után anya bejelentette, hogy értelmetlen volt, kirúgtam a színtársulatot, és soha többé nem játszottam nekik semmit.

Elvesztettem az őszinteségemet, nem kommunikáltam a szüleimmel úgy, ahogy azelőtt, éreztem, hogy nem érdekli őket, ha mesélek. Amikor hazaértem a suliból, már nem panaszkodtam, amiért az osztálytársaim lekövéreztek - talán ahhoz is hozzászoktam idővel - és a szokásos "mi újság volt ma" - illemkérdésre csupán mosolyogva válaszoltam egy "semmi"-t.

Új iskolába kerültem, és nem voltak barátaim. Utáltam a ruháimat, utáltam a hajamat, a szemüvegemet - mindent utáltam, amiért kinevettek, amiért gáznak számítottam. Nem volt többé az a makrancos öntudatom, mint korábban, nem voltam a család szeme fénye, aki megnevetteti az embereket, egyre inkább kezdtem átalakulni egy árnyékká, aki mégis túl erős ahhoz, hogy ne lehessen észrevenni.
A közönség elé már nem tudtam kiállni úgy, mint azelőtt, az izgalom, a félelem, hogy kinevetnek, vagy megaláznak, teljesen eluralkodott felettem.

Magamba fordultam, és mégsem: később, amikor már szereztem barátokat, velük mindig udvariasan és vidáman viselkedtem. Örültem, hogy vannak körülöttem, még akkor is, ha kihasználtak, vagy megaláztak. Persze ez az énem is csak egy hazugság volt, mint a félfázisú áram: én voltam, de mégsem. Nem ismertek, nem ismernek. Otthon sem ismertek. Nem ismert... senki az ég világon.
És én, mintha muszáj lenne, mindenkinek más arcomat mutattam. Egy kicsit ebből, egy kicsit abból. Szép lassan már én sem tudtam, mi ez az egész.

Aztán lezuhantam. Jöttek a csúnya veszekedések, a "nem érdekel semmi", és egyszer őszintén azt mondtam anyámnak, hogy meg akarok halni, mert nincs itt semmi, amiért maradni tudnék.
Érdekes dolog, mert visszagondolva megvolt mindenem, de a probléma a belső dolgokban jelentkezett, nem a külsőségekben, mert igazából nem figyelt rám senki. Én pedig nem kiabáltam, hogy észrevegyenek - ahogy megfogadtam, hogy bábjátékozni sem fogok, úgy megfogalmazódott bennem az is, hogy semmivel nem fogom magamra felhívni a figyelmüket. Minek. És ahogy a színpadon, emberek előtt küszködtem a félelemmel, úgy előttük is. Nem mertem megnyilatkozni többé.

Növekedett bennem valamiféle őrület - az elfojtott érzelmek gombóca, talán nevezhetem annak. Az agressziómat is elnyomtam, mint minden mást, hogy befelé törjön ki, és alkalmanként ki is tört. Hogy ne okozzak magamnak bűntudatot azzal, hogy másokat terhelek, magamon töltöttem ki minden dühöm. Valójában soha nem akartam véget vetni az életemnek, csak amikor már teljesen elborult az agyam - és volt az a nap, amikor már remegő kézzel álltam az ablak előtt, mindkét lábamból csorgott a vér, és Balázs felhívott, hogy megkérdezze, nincs-e valami baj, én meg köpni-nyelni nem tudtam.

És képes voltam azt mondani neki, hogy "amúgy nem, nincs semmi baj". 

Nem hívtam depressziónak, soha nem is fogom, mert ez mind én vagyok, és még a legboldogabb pillanataimban is ott van lent, mélyen, elásva, várva azt a percet, amikor minden összedől újra. Mint az ex-dohányos, amikor már évek óta leszokott, és valami istentelenül felidegesíti, aztán újra rágyújt egy szálra.

De idő közben, szépen elkezdtem kinyílni: a családom rájött, hogy egy idegennel él egy fedél alatt, akinek azért helyén van a ketyegője, és nem is olyan érzéstelen, mint gondolták. Most barátkoznak ezzel az idegennel, szép lassan, és kedvelik, én pedig még mindig nem tudom nekik önmagamat mutatni, de attól tartok, nem is fogom - két ember van ezen a világon, akik látnak engem teljes egészében.

Ez már régóta kikívánkozott...

#17

„Remélem, nem felejted el.”

Az a fajta ember vagyok, aki a végletekig képes tűrni, és megőrizni a nyugalmát, még ha más már éppen készül felrobbanni, akkor is csak mosolygok, és nyugtatom, hogy ugyan már, nem húzhat fel ennyire.

De amikor csak nyelek és nyelek – és kénytelen vagyok ilyen nyersen fogalmazni -, akkor egy apró szikra is elég, hogy felszítsa bennem a katlant.

Egy hangos, ingerült „IGEN!” az a bizonyos szikra, és belobban a tűz. Az estéről alkotott terveim átalakulnak. Hogy mer velem így beszélni? Miért?

Üres, megválaszolatlan kérdések ezek, én pedig ezúttal nem akarom lesírni a sminkem, ezért úgy döntök, hogy „felöntök a garatra”, ami nálam egy minimális mennyiségű alkoholfogyasztást jelent, mivel nem bírom a piát, lerészegedni meg nem szeretnék.

Iszonyat hülyének érzem magam spiccesen, ahogy mindig, azonnal elfelejtem minden bánatom, what does the fox say-t ordítozunk Kittivel az utcán, táncolunk, végül belefutunk Pattiékba is, kiderül, hogy a fényképezőgépembe elfelejtettem beletenni a memóriakártyát, ezért a „beleharapok Kitti fülébe” – kép nem sikerül. Én már illuminált vagyok, de még éppen józan, annyira, hogy feltűnés nélkül be tudjak menni az iskolába, anélkül, hogy gyanút keltenék.

Odabent javában megy a buli, eszembe jut, hogy a picsába, végzős vagyok – a lépcsőn végzem, a VIP helyen, ahol Boldi, Kitti és a többiek rázzák, mint az elmebetegek, rögtön cuppan két puszi az arcomon, kezek ölelnek körül. Éljen, az osztályom normális fele megérkezett.

Amikor Balázs megjelenik, már nem érzek haragot – ugyanaz a bezártság uralkodik rajtam, mint mindig, amikor egy kicsit megharagudok rá, aztán rájövök, hogy ez nem az a szitu, amikor a lány hisztizik, a fiú pedig figyel rá. Ez az a sztori, amikor a lány mosolyog, mert nem akar valamit tönkretenni. (Még jobban.)

Elkap, és táncolni kezdünk – először finoman, aztán durvábban, és hirtelen elmondom neki, hogy hiányzik, és ő elmondja, hogy én is hiányzom neki.

És akkor mindkettőnkből kibuknak azok a dolgok, amiket két éve rejtegetünk magunkban: a „mi lett volna, ha”, a rossz döntések, az elbaszott forgatókönyv, és társai. Ekkor rájövünk, hogy mi még mindig az a furcsa páros vagyunk, akik talán egymás mellett végezték volna, ha a sors nem szól közbe – bár amilyen kiakasztóak tudunk lenni, valószínűleg a tányérdobálós-kapcsolat lépett volna életbe nálunk.

Ez egy halott ügy, mondom neki – én Atit szeretem, és ellene nincs esélye. (Bár háromszor is átgondolnám, ha szingli lennék, hogy akarok-e egy ilyen rocksztáréletet élő férfi mellett lenni.) De azért hozzáteszem, hogy a földön én vagyok az egyetlen nő, aki el tudná őt viselni, csak hogy kedves legyek.

Viccelődünk, hogy milyen jól megbeszéltük a dolgokat, aztán ránézek, amolyan tapasztalatból, és kinyögöm, hogy holnapra az egészet el fogja felejteni.

Hitetlenkedve néz, és közli velem, hogy ő ilyesmit nem felejt el csak úgy.

Kiderül még egy és más – többek között az is, hogy a pletykák ellenére nem csalta meg Kittit anno a Balatonon – és magamban felsóhajtok, hogy igen, ez az a fiú, aki a legjobb haverom.

Az utolsó szám előtt eltűnik, közben visszacsapódok Kittihez, akitől Lilla választ el, mert azt hiszi, le akarom smárolni (persze, pont az egész évfolyam szeme láttára), Boldi pákósan táncol, és közben nem lehet nem rácsapni a seggére.

Amikor újra feltűnik Balázs, rohan, én pedig megállítom. Mielőtt elindulna haza, csak ennyit mond:

„Remélem, nem felejted el.”

És felkapcsolódnak a villanyok: a bulinak vége. Állok ott, mint az elveszett kisgyerek, és rájövök, hogy ezt vártam, ezt akartam. A dráma-duó megint együtt.

Ma beülök a kocsijába, és mintha mindent ott folytatnánk, ahol egy éve abbahagytuk – viccelődünk, ő cigizik, beszélgetünk mindenféléről. Mégsem olyan rossz ez a forgatókönyv, csak egy jó hosszú szünetet tartottunk.

Kivisz a buszmegállóba, és még mielőtt kiszállnék, egy puszit nyomok az arcára – ez tőlem egy ajándék, mert nem osztogatom csak úgy. (Na jó, tegnap este több embertől kaptam, mint amire valaha is számítottam…)

És ennyi, a jelenetnek vége.

#16

Szeretem az őszt.
Szeretem, hogy szürke.
Olyan, mint ez a világ - a  megöregedő fák, a gyöngyöző bokrok, a kiszáradt, kócos fű, a házak ódivatú falai, a szomorúan elfüggönyözött, üres ablakok - minden. Minden azt mutatja, hogy ami van, az elmúlik, és te tehetetlenül nézed, nem tehetsz ellene semmit.

Ezért olyan néma az ősz - a szeptember csendes, amikor eltűnnek a gyerekek az utcáról, az október halk, mert a levelek nem mernek hangosan hullani, a november pedig néma, hiszen rögtön elcsitítja a gyász.
És utána meghal az ősz.

A tél az nem hal meg. Ő nyomot hagy, ő pusztít, aztán elbújik, mint aki jól végezte dolgát. Nem tudják elüldözni, nem tudják megölni. Az ősz tudja, hogy ez a sorsa, és már beletörődött az évezredek során. A tél makacs, és halhatatlan. Titokban mindig tél van a felszín alatt.

Sokszor elmélázom azon, mi lett volna, ha összejönnek a régi terveim. Vajon tényleg vágytam rájuk? Vajon boldog lettem volna az áhított karjaiban?
Olyan révetegnek tűnik, olyan lehetetlennek. Nem tudnám már elképzelni magam ott.

Vagy az egy másik boldogság?

A fene ebbe.

Mi mind őszek vagyunk, s a tél maga a kaszás - ő dönti el, mikor jön, s ha ő jön, mi megyünk. Nincs vita, és nem védekezhetünk. Nekünk nincs nyarunk, az egy másik élet.

Ezért kell megtanulni élvezni az őszt.