#17

„Remélem, nem felejted el.”

Az a fajta ember vagyok, aki a végletekig képes tűrni, és megőrizni a nyugalmát, még ha más már éppen készül felrobbanni, akkor is csak mosolygok, és nyugtatom, hogy ugyan már, nem húzhat fel ennyire.

De amikor csak nyelek és nyelek – és kénytelen vagyok ilyen nyersen fogalmazni -, akkor egy apró szikra is elég, hogy felszítsa bennem a katlant.

Egy hangos, ingerült „IGEN!” az a bizonyos szikra, és belobban a tűz. Az estéről alkotott terveim átalakulnak. Hogy mer velem így beszélni? Miért?

Üres, megválaszolatlan kérdések ezek, én pedig ezúttal nem akarom lesírni a sminkem, ezért úgy döntök, hogy „felöntök a garatra”, ami nálam egy minimális mennyiségű alkoholfogyasztást jelent, mivel nem bírom a piát, lerészegedni meg nem szeretnék.

Iszonyat hülyének érzem magam spiccesen, ahogy mindig, azonnal elfelejtem minden bánatom, what does the fox say-t ordítozunk Kittivel az utcán, táncolunk, végül belefutunk Pattiékba is, kiderül, hogy a fényképezőgépembe elfelejtettem beletenni a memóriakártyát, ezért a „beleharapok Kitti fülébe” – kép nem sikerül. Én már illuminált vagyok, de még éppen józan, annyira, hogy feltűnés nélkül be tudjak menni az iskolába, anélkül, hogy gyanút keltenék.

Odabent javában megy a buli, eszembe jut, hogy a picsába, végzős vagyok – a lépcsőn végzem, a VIP helyen, ahol Boldi, Kitti és a többiek rázzák, mint az elmebetegek, rögtön cuppan két puszi az arcomon, kezek ölelnek körül. Éljen, az osztályom normális fele megérkezett.

Amikor Balázs megjelenik, már nem érzek haragot – ugyanaz a bezártság uralkodik rajtam, mint mindig, amikor egy kicsit megharagudok rá, aztán rájövök, hogy ez nem az a szitu, amikor a lány hisztizik, a fiú pedig figyel rá. Ez az a sztori, amikor a lány mosolyog, mert nem akar valamit tönkretenni. (Még jobban.)

Elkap, és táncolni kezdünk – először finoman, aztán durvábban, és hirtelen elmondom neki, hogy hiányzik, és ő elmondja, hogy én is hiányzom neki.

És akkor mindkettőnkből kibuknak azok a dolgok, amiket két éve rejtegetünk magunkban: a „mi lett volna, ha”, a rossz döntések, az elbaszott forgatókönyv, és társai. Ekkor rájövünk, hogy mi még mindig az a furcsa páros vagyunk, akik talán egymás mellett végezték volna, ha a sors nem szól közbe – bár amilyen kiakasztóak tudunk lenni, valószínűleg a tányérdobálós-kapcsolat lépett volna életbe nálunk.

Ez egy halott ügy, mondom neki – én Atit szeretem, és ellene nincs esélye. (Bár háromszor is átgondolnám, ha szingli lennék, hogy akarok-e egy ilyen rocksztáréletet élő férfi mellett lenni.) De azért hozzáteszem, hogy a földön én vagyok az egyetlen nő, aki el tudná őt viselni, csak hogy kedves legyek.

Viccelődünk, hogy milyen jól megbeszéltük a dolgokat, aztán ránézek, amolyan tapasztalatból, és kinyögöm, hogy holnapra az egészet el fogja felejteni.

Hitetlenkedve néz, és közli velem, hogy ő ilyesmit nem felejt el csak úgy.

Kiderül még egy és más – többek között az is, hogy a pletykák ellenére nem csalta meg Kittit anno a Balatonon – és magamban felsóhajtok, hogy igen, ez az a fiú, aki a legjobb haverom.

Az utolsó szám előtt eltűnik, közben visszacsapódok Kittihez, akitől Lilla választ el, mert azt hiszi, le akarom smárolni (persze, pont az egész évfolyam szeme láttára), Boldi pákósan táncol, és közben nem lehet nem rácsapni a seggére.

Amikor újra feltűnik Balázs, rohan, én pedig megállítom. Mielőtt elindulna haza, csak ennyit mond:

„Remélem, nem felejted el.”

És felkapcsolódnak a villanyok: a bulinak vége. Állok ott, mint az elveszett kisgyerek, és rájövök, hogy ezt vártam, ezt akartam. A dráma-duó megint együtt.

Ma beülök a kocsijába, és mintha mindent ott folytatnánk, ahol egy éve abbahagytuk – viccelődünk, ő cigizik, beszélgetünk mindenféléről. Mégsem olyan rossz ez a forgatókönyv, csak egy jó hosszú szünetet tartottunk.

Kivisz a buszmegállóba, és még mielőtt kiszállnék, egy puszit nyomok az arcára – ez tőlem egy ajándék, mert nem osztogatom csak úgy. (Na jó, tegnap este több embertől kaptam, mint amire valaha is számítottam…)

És ennyi, a jelenetnek vége.