Szeretem az őszt.
Szeretem, hogy szürke.
Olyan, mint ez a világ - a megöregedő fák, a gyöngyöző bokrok, a kiszáradt, kócos fű, a házak ódivatú falai, a szomorúan elfüggönyözött, üres ablakok - minden. Minden azt mutatja, hogy ami van, az elmúlik, és te tehetetlenül nézed, nem tehetsz ellene semmit.
Ezért olyan néma az ősz - a szeptember csendes, amikor eltűnnek a gyerekek az utcáról, az október halk, mert a levelek nem mernek hangosan hullani, a november pedig néma, hiszen rögtön elcsitítja a gyász.
És utána meghal az ősz.
A tél az nem hal meg. Ő nyomot hagy, ő pusztít, aztán elbújik, mint aki jól végezte dolgát. Nem tudják elüldözni, nem tudják megölni. Az ősz tudja, hogy ez a sorsa, és már beletörődött az évezredek során. A tél makacs, és halhatatlan. Titokban mindig tél van a felszín alatt.
Sokszor elmélázom azon, mi lett volna, ha összejönnek a régi terveim. Vajon tényleg vágytam rájuk? Vajon boldog lettem volna az áhított karjaiban?
Olyan révetegnek tűnik, olyan lehetetlennek. Nem tudnám már elképzelni magam ott.
Vagy az egy másik boldogság?
A fene ebbe.
Mi mind őszek vagyunk, s a tél maga a kaszás - ő dönti el, mikor jön, s ha ő jön, mi megyünk. Nincs vita, és nem védekezhetünk. Nekünk nincs nyarunk, az egy másik élet.
Ezért kell megtanulni élvezni az őszt.
Bizony így van, ahogy leírtad. Sajnos.
VálaszTörlésNagyon elgondolkodtató kis bejegyzés lett...és ez a "sokszor elmélázom azon... dolog meglep.Egyébként én arra gondolok, hogy igen, az egy másik boldogság. Az akkori énednek legalábbis az lett volna, de most, hogy találtál jobbat, kérdéses lett, hogy tényleg vágytál-e rá. Minden kis mozzanat változtat a sorsunkon.