#18

Talán nyolc éves lehettem, amikor írtam egy verset nagyanyámnak - benne volt minden, amit a buksi fejemből, meg a twisted kis lelkemből bele tudtam facsarni, amolyan cuki kis szerelmi vallomás a világ legjobb nagyijának.

Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy egyáltalán van-e értelme annak, amit csinálok.

Beláttam a kis agyammal, hogy az embereknek nem lehet ilyesmivel őszinte örömet okozni, és egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy senki sem kíváncsi rám. A rokonok nem értek időben oda a bábjáték-előadásaimra, pedig már az összes plüssállat begyakorolta a szövegét, és amikor az egyik darabom után anya bejelentette, hogy értelmetlen volt, kirúgtam a színtársulatot, és soha többé nem játszottam nekik semmit.

Elvesztettem az őszinteségemet, nem kommunikáltam a szüleimmel úgy, ahogy azelőtt, éreztem, hogy nem érdekli őket, ha mesélek. Amikor hazaértem a suliból, már nem panaszkodtam, amiért az osztálytársaim lekövéreztek - talán ahhoz is hozzászoktam idővel - és a szokásos "mi újság volt ma" - illemkérdésre csupán mosolyogva válaszoltam egy "semmi"-t.

Új iskolába kerültem, és nem voltak barátaim. Utáltam a ruháimat, utáltam a hajamat, a szemüvegemet - mindent utáltam, amiért kinevettek, amiért gáznak számítottam. Nem volt többé az a makrancos öntudatom, mint korábban, nem voltam a család szeme fénye, aki megnevetteti az embereket, egyre inkább kezdtem átalakulni egy árnyékká, aki mégis túl erős ahhoz, hogy ne lehessen észrevenni.
A közönség elé már nem tudtam kiállni úgy, mint azelőtt, az izgalom, a félelem, hogy kinevetnek, vagy megaláznak, teljesen eluralkodott felettem.

Magamba fordultam, és mégsem: később, amikor már szereztem barátokat, velük mindig udvariasan és vidáman viselkedtem. Örültem, hogy vannak körülöttem, még akkor is, ha kihasználtak, vagy megaláztak. Persze ez az énem is csak egy hazugság volt, mint a félfázisú áram: én voltam, de mégsem. Nem ismertek, nem ismernek. Otthon sem ismertek. Nem ismert... senki az ég világon.
És én, mintha muszáj lenne, mindenkinek más arcomat mutattam. Egy kicsit ebből, egy kicsit abból. Szép lassan már én sem tudtam, mi ez az egész.

Aztán lezuhantam. Jöttek a csúnya veszekedések, a "nem érdekel semmi", és egyszer őszintén azt mondtam anyámnak, hogy meg akarok halni, mert nincs itt semmi, amiért maradni tudnék.
Érdekes dolog, mert visszagondolva megvolt mindenem, de a probléma a belső dolgokban jelentkezett, nem a külsőségekben, mert igazából nem figyelt rám senki. Én pedig nem kiabáltam, hogy észrevegyenek - ahogy megfogadtam, hogy bábjátékozni sem fogok, úgy megfogalmazódott bennem az is, hogy semmivel nem fogom magamra felhívni a figyelmüket. Minek. És ahogy a színpadon, emberek előtt küszködtem a félelemmel, úgy előttük is. Nem mertem megnyilatkozni többé.

Növekedett bennem valamiféle őrület - az elfojtott érzelmek gombóca, talán nevezhetem annak. Az agressziómat is elnyomtam, mint minden mást, hogy befelé törjön ki, és alkalmanként ki is tört. Hogy ne okozzak magamnak bűntudatot azzal, hogy másokat terhelek, magamon töltöttem ki minden dühöm. Valójában soha nem akartam véget vetni az életemnek, csak amikor már teljesen elborult az agyam - és volt az a nap, amikor már remegő kézzel álltam az ablak előtt, mindkét lábamból csorgott a vér, és Balázs felhívott, hogy megkérdezze, nincs-e valami baj, én meg köpni-nyelni nem tudtam.

És képes voltam azt mondani neki, hogy "amúgy nem, nincs semmi baj". 

Nem hívtam depressziónak, soha nem is fogom, mert ez mind én vagyok, és még a legboldogabb pillanataimban is ott van lent, mélyen, elásva, várva azt a percet, amikor minden összedől újra. Mint az ex-dohányos, amikor már évek óta leszokott, és valami istentelenül felidegesíti, aztán újra rágyújt egy szálra.

De idő közben, szépen elkezdtem kinyílni: a családom rájött, hogy egy idegennel él egy fedél alatt, akinek azért helyén van a ketyegője, és nem is olyan érzéstelen, mint gondolták. Most barátkoznak ezzel az idegennel, szép lassan, és kedvelik, én pedig még mindig nem tudom nekik önmagamat mutatni, de attól tartok, nem is fogom - két ember van ezen a világon, akik látnak engem teljes egészében.

Ez már régóta kikívánkozott...