#23

A múltkor csokit ettünk - ez nálunk amolyan családi "betegség", hogy anyai ágon mindenki csokoládéfüggő, és nem tud ellenállni a seggnövesztőszernek. Nagyapám, aki egyébként nem sokat eszik, meglátta nálunk a csokit, és úgy döntött, kér belőle, mi pedig adtunk. Onnantól kezdve megkívánta a csokoládét. 

Belépek a házba, örülök, hogy itthon vagyok. Az előszoba csendes, a nagyszülők a kanapén beszélgetnek. Köszönés, ebéd, a napi rutin, mi volt a suliban, semmi. Visszakérdezek. Nagyi orvosnál volt, gyógyszer íratott. Van friss kifli, a boltot is megjárta.
A táskámért nyúlok, a fotelben van, és amikor elveszem, megpillantom a tábla csokit.

Az agyam elutazik egy időre, és tűnődik: ennyi év után is, ennyi gonddal a nyakában is odafigyel erre a vénemberre, aki nem is törődik vele, akin soha nem látszott, hogy szereti, mindig úgy kezelte, mint egy szolgát. Várom, hogy nagyi néha ordítson, várom, hogy kiabáljon, hogy ő ezt nem bírja, hogy neki ez sok.

De ő csendes. És én már rosszul vagyok a csendjétől.

Géppé vált az évek során - reggelente ruhát készít nagyapámnak, majd kérdezgeti, mikor éhes, megjegyzi, mit szeret éppen azon a héten, mit utál, milyen meleg legyen a leves, melyik kanál a kedvence, a széles tányérból szeret enni, s közben elfelejti, hová tette le a szemüvegét.

Dühös vagyok és szívtelen.

Milyen élete lenne, ha találna valaki mást? Ha talált volna? Ha nagyapám elment volna egy évtizeddel ezelőtt? Miért ez történik vele, ha nem ezt érdemelte? Hol van itt az igazság?

Hol van az, hogy egyszer mindenki boldog lesz?
Hol van az, hogy két ember egymásnak teremtetett? 
Mondd, Istenem. Ő kinek teremtetett?

És akkor rájövök. A picsába! Nincs ilyen. Nem létezik a "ha két embernek együtt kell lennie"-szöveg. Ezt mind magunknak csináljuk. Mi is magunknak csináltuk. A mi döntéseinkből születik az életünk, mi alakítjuk a sorsunkat, a boldog-boldogtalanságunkat.

Ha szeretünk valakit, meg kell szereznünk. Ha nem igazi, akkor feladjuk - én is fel tudtam adni. 
Várhattam volna rá az örökkévalóságig, hiszen nem mertem lépni, így inkább lesöpörtem a bábukat a pályáról, és megszakítottam a játékot. Mert nem bírtam volna veszíteni.

Ha akarnám, megcsalhatnám őt. Elmehetnék mással. Elmehetnék egy lánnyal. Elszökhetnék itthonról. Öngyilkos lehetnék. Alternatívák. Mind megszületnek más-más világokban.
A döntés a fontos. A lépések. Igen, minden lépés - néha a balga lépések vezetnek el a célhoz.

Elfordulnék jobbra, de félrerántom a kormányt, és az árokban végzem. Jön az autómentő, aki balra visz.
Ilyen az élet is, a kezedben van a kocsi, és neked egyszerűen rá kell érezned, hogyan kell vezetni. Ha csak egyenesen mész, és nem mersz kanyarodni, az út kisiklik alólad, és eltévedsz a bozótban, majd hagyod, hogy benőjön a növényzet. Leragadsz, testileg, lelkileg. Nem szabad.

Vagy balra fordulsz, vagy jobbra.

Az biztos, hogy senki nincs magányosnak teremtve. És az is biztos, hogy senki nincs egymásnak teremtve.

Jártál már úgy, hogy egy puzzle darabkát összeraktál egy másikkal, de mégsem a kép jött ki? A darabok mégis egymásba illettek. Az emberek részei egy nagy kirakósnak, s talán egy darabhoz több is kapcsolódhat. Lehet, hogy te a tájképnek a felhő része vagy, de összekapcsolódsz az avarral. Te döntöd el, hogy ez működik-e, avagy sem.

Mindenki a saját sorsának a kovácsa. Lépj, kormányozz.
Ha nem akarsz elveszni, mint a szétszórt puzzle-darabka.