#19

Macskaszemek, kacéran, de fakón
Minden léptén az eltűnni akaró
Üres álmok, elsuhanó napok
Ki tudja, miért pont ebben vagyok...

Az elmúlt két év során volt időm rájönni, hogy úgy dobom el az embereket, mint a rossz gyerek az utcán a szemetet: vissza-visszanézek, hogy látta-e valaki, hogy biztos jó helyen van-e az ott, aztán beletörődök, és megmagyarázom magamnak, hogy igen, ennek így kell lennie. Persze otthon rájövök, hogy vissza kéne menni érte, de akkor már késő, valaki felszedte és már nincs ott, nincs úgy, ahogy én hagytam. Mert a dolgok nem várnak meg, azok rohannak, és én nem tehetek ellene semmit.

Talán vak vagyok, de a döntéseimet mindig az utolsó pillanatban hozom. Általában jó döntések ezek, bár sokszor nincsenek átgondolva, és nem lehet őket megmagyarázni. Hiba, hogy hirtelen cselekszem, mint egy nyári zápor alkalmán, amikor a semmiből fekete felhők lepik el az eget, és már csapkodnak is a villámok. Talán nem így kellene, talán meg fogom bánni. De mindig sikerül belőle kikecmeregnem.

Sokan nem értik, sőt. Mondhatnám, hogy olyankor senki sem érti, mit miért teszek. Én előre gondolkozom, ráadásul túl sokat - valaki megszólal, s az agyam már három lépéssel előtte jár, számolom a dolgok lehetséges kimenetelét, és szinte pontosan szűröm le a következtetést arról, hogy mi fog történni.

Nem csalt meg még ez az érzékem.

A magam istene vagyok, a dolgokat kedvem szerint alakítom. Ez sokszor veszélyes. Nem lennék jó istennek. Az emberekről hozott döntéseim is éppen olyan randomok lennének, mint a saját életemben lévőek, ezzel pedig kiakasztanám az egész világot, és a nép szép lassan legyilkolná egymást és önmagát.

Néha be szeretném csukni a szemem, elfordulni a világtól és minden hibájától, elmenekülni a rossz dolgoktól, mert túlságosan belefáradtam abba, hogy mindent megváltoztassak, hogy mindent rendbe hozzak, mint egy anyuka, aki folyton korholja lusta gyermekét, aztán végül leroskad egy székre, hogy rágyújtson egy szál cigarettára.
Azon kapom magam, hogy szeretnék mások bőrébe bújni, egy napig más ember lenni: egyszer gazdag fiú, máskor hanyag, lázadó utcagyerek. Utána nyugdíjas, aki főz az unokáknak, majd végül fontos üzletember, akit az irodaasztal alatt cuppant le a titkárnője. A helyzet úgyse változna: magány és üres emberek fogadnának, megkeseredett, fáradt, üveges szemek, melyekben még ott csillognak az édes emlékek - ez az egyetlen, amitől élőnek tűnik a nyamvadt test.
Nem csak az övék. Az enyém is.