Szeretnék először az arcomon megráncosodni, és nem a homlokomon, mert az azt jelentené, hogy sokat ráncolom a homlokom, és sokat idegeskedek. És mégis a homlokomat ráncolom.

Lassacskán el tudok aludni. Tegnap ezt hallgattam, és sikerült.  Nem tudom, miért fogott meg ez a verzió, olyan intenzív, olyan érzelmes, olyan kemény, mint amilyen én akarok lenni.

Furcsa, hogy ő mindig azt mondta, bátorság, és végül ez a bátorság törte őt össze, ez a bátorság, ami szép lassan növekedett bennem, ami először csak halványan derengett, aztán minden egyes lökésnél egyre feljebb és feljebb jutott a lelkemben, míg végül uralni kezdett, és kimondtam, amit gondoltam, amit éreztem, ami a szívemen volt.
Azt hiszem, mind tanulunk az életből, és egymás leckéi vagyunk, megtanulunk együtt élni, alkalmazkodni. A tökéletesség lehetetlen, a tökéletességre való törekvés pedig megöli a kapcsolatokat. Ezt tanultam. És azt, hogy aki azt hiszi, már tud mindent, az rosszul gondolja, és igen, én is tanulok még, te is tanulsz.

Szóval, a bátorság leckéje után rögtön jött az őszinteség, és ez a kettő együtt jár, és ha együtt jár, az már-már merészség. Talán ennek az ötvözete leszek én.

Életképek.

Ülök a nagy asztalnál, a fiúk között, nem is így emlékszem a kisfiúkra, az "én időmben" nem ilyenek voltak, nem poénkodtak ilyen jól, nem szóltak hozzám, nem szerettek. Ezek, mintha az öcsköseim lennének mind, és köztük a nagyfiú, aki ugyan nem röhög annyira mint én, de ott van. Nevetek, mesélek, sztorizok nekik, és érdeklődnek, figyelnek, én lettem a nagylány, a nővér, a "tesóm csaja".

Szaloncukrot eszünk. Van közte kávés, lecsapok rá. Balázs nem látja, odanyújtja az övének a felét.
"Az előbb ettem meg kettőt, de már mindegy."
Huncut vagyok, és eltűnik a számban, nehogy meggondolja magát. És a fiúk megint nevetnek.