#6

A péntek tizenháromnak is addig van jelentősége, amíg tizenhárom éves vagy, fekete cuccokat hordasz, titokban füstösre fested a szemed a suli wc-jében, és mindenféle rockzenét összehallgatsz. Amikor közel tizennyolc évesen ott állsz a tükör előtt félkómásan, a rikító virágmintás felsődben, amire anyád azt mondta, olyan cigányos, hogy soha nem veszi meg, de aztán mégis kifizette a pénztárnál; már annyira nem foglalkozol vele.

Pénteken felvettem egy pólót, amit nagyi sózott rám, fehér alapon világoskék csíkos, a kivágása olyan, amit szeretek, kicsi masni van rajta középen, az egyetlen probléma vele, hogy egy vékony csíkban már szabadon hagyja a hasam, és nem szoktam meg magamtól ezt a fajta kihívó öltözködést.
Sikerült is összekennem, véleményem szerint szájfénnyel, mert a nadrágomra is került egy jókora sötétrózsaszín folt. Meredten bámultam, kissé felháborodva, és hárítottam Bazsi "lemenstruáltad magad" megjegyzését, felvilágosítva, hogy a foltnak eperillata van és csillog, ennyire azért nem vagyok tündéri jelenség, hogy ilyen legyen a havi bajom.

(Egyébként ebbe beletrafált, mert még tart)

Mivel nem hordok szájfényt magammal, ezért az ügy lezáratlan maradt.

Az órák hamar elteltek, belesüppedtem az unalomba, és igencsak korgott a gyomrom a végére, el is terveztem, hogy bevásárolok a kétszáz forintomból valami értelmes, olcsó kaját, amiből egy tábla sztracsatellás bocicsoki lett (átkozom a facebookot, ahol azt írták, hogy a csokoládéevés napja van).

Az idő nagy részében jól elvagyok Kittivel, beszélgetünk, ahogy szoktunk, jóindulatúan, megértően, és közben nem vagyunk barátok. Kizsigereltem az érzelmeimet annyira, hogy semmi empátiát nem érzek iránta, és minden reakcióm csupán álca, amit magam is elhiszek, amikor a közelében vagyok. Lehet, hogy szar színész vagyok, és azzal leplezem, hogy elhiszem, amit játszok.
Szóval mostanában kikísér a buszmegállóba, ahogy aznap is tette, és közben ecsetelte, hogy elhanyagolta Danit a Pesten töltött idők alatt, mert idegesítette, hogy folyton azzal zaklatja, kibe szerelmes. Én csak figyelmesen hallgattam, megtartva magamnak a véleményemet, és a véletlen egybeesés tényét. Nem csak őt iegesítette.
Aztán elmesélte, hogy Brigivel kettesben szerettek volna kimenni a boltba, és Dani megkérdezte, hogy csatlakozhat-e, amire ők udvariasságból nem mondtak nemet, de aztán a séta abból állt, hogy a Dani egész úton szótlanul baktatott mellettük, ők pedig beszélgettek.
Bólintottam, hogy igen, ezt már én is észrevettem, és frusztráló tud lenni, mert tudom, milyen kellemetlen, ha két ember mellettem totál érthetetlen dolgokról beszél, én pedig kussolok. De ez egy... patthelyzet, vagy hogy szokták mondani. Hiába hozol fel témát, ha az a néma harmadik ahhoz sem szól hozzá.

Itthon a hangulat nem volt túl szívderítő. Anya is ideges volt, sőt, inkább aggódónak tűnt. Azt nem szeretem, az rosszabb, mint ha ideges lenne. Az azt jelenti, hogy nem csak a fogkrémre nem tettük vissza a kupakot és a zoknit hagytuk kifordítva a szennyesben, hanem van valami, ami az egész lelkét megrendíti és aggodalomra készteti.
Valami olyan, amin mi nem sokat tudunk változtatni.

Mesélte, hogy nagyapám nincs jól. Most már a pszichiátrián van, nem emlékszik semmire, ami az elmúlt három napban történt, és meg akarta ölni magát. Anya azt mondta: "Nem tudom, mi lesz vele."
A hír csak egy picit lepett meg ezúttal, és már-már féltem, hogy az arcomon semmi érzelem nem tűnik fel, amitől azt gondolhatja, hogy engem ez egy cseppet sem érint.

Amikor kiléptem az udvarra, a nap már lement, és azok a félelmetes őszi felhők voltak az égen, amiket annyira szeretek bámulni. Éreztem, hogy máshogy fúj a szél. Ott volt a levegőben az a kibaszottul utálatos érzés.
Elment, gondoltam. A sírással már elkéstem. Az, aki azokon a régi fotókon a kezében tart, vagy csak átkarol, aki üldözött a folyosón, akinek képzeletbeli teát töltöttem a játékkancsóból, akivel sátrat csináltunk az ágyon és alatta beszélgettünk, már rég elment. Mielőtt észrevehettem volna. Én pedig kemény páncélt növesztettem a szívemre, és az emlékeket egy nagy, sötét lyukba dobtam le, majd azonnal befogadtam a tudatomba a mostani énjét, hogy összetörjem az illúzióimat, mielőtt még elkezdene fájni.

Az emberek napról napra halnak meg. Belülről. Nem változtat már azon semmi, hogy lélegzik-e, hogy a szobában lézeng-e, vagy hogy odaköszönünk egymásnak, amikor hazaérek az iskolából.
És én is elmegyek. Napról napra elmúlok.

Este a tükörképemet néztem újra, rá se ismertem a saját arcomra, ami sírás közben olyan szánalmasnak tűnt, hogy arra gondoltam, te jó isten, valaha bárkinek is megengedtem, hogy így lásson? Nem történhet meg ismét. A fene ette a könnycseppeket is, ha tudnám, hogy működik az emberi testben ez az egész, már rég kitaláltam volna a megoldást, hogy törhetetlenné tegyem magam.

De menni kell tovább. És jött egy szombat, amikor palacsintát sütöttem, és kedves voltam mindenkivel a házban. És megfizethetetlen visual kei ruhákat nézegettem, írtam, olvastam, közben Gazette-t hallgattam, mindent rohamszerűen csináltam, ami boldoggá tesz.
Előre, tovább...