#14

Izgatott vagyok és ideges, letámaszkodom a kezeimmel magam mellé, hogy megcsináljak húsz fekvőtámaszt - az osztálytársnőim körém ültek, mintha az izzadságcseppeket is le akarnák olvasni az arcomról, mintha közelebbről akarnák hallani a szenvedésem hangjait.
Amikor lemegyek fekvőbe, csak arra koncentrálok, hogy sikerüljön megcsinálni, és ekkor meghallom a hangjukat.

"Azta..."

" Tisztára, mint a katonák a filmekben..."

Zavarba jövök, még az előtt, hogy teljesítem a feladatot - nem láttam még kívülről magam, miközben fekvőtámaszt csinálok, fogalmam sem volt eddig, hogy szabályos-e. Ezek szerint igen. Nem szoktam hozzá a dicsérethez, persze a tanár még rátesz:

"Ha lenne az iskolában olyan, hogy nagy átváltozás-díj, akkor azt Lucának ajánlanám..."

És következik egy ötperces monológ a sportmódszereimről, a kitartásomról, ami elsiklik a fülem mellett, de abba a picibe is belepirulok, amit még elcsípek. Azért valahol mélyen büszke vagyok magamra.

Patti megállít tesi után, és elhív biliárdozni - azt mondja, Barbi szervezi, és sokan ott lesznek, de menjek. Gondolkozás nélkül igent mondok, majd óra közepén eszembe jut, hogy nem is tudok biliárdozni. De ekkor már késő, és én baktatok velük a kocsma felé - velünk jön Dia, Barbi. Amikor megérkezünk, látom, hogy Petra és Bia is ott vannak, meg az a Flóra, akit annyira nem kedvelek, de nem is érdekel.
Ekkor kezd el összeszorulni a szívem, és érzem, hogy nem fogok jól szórakozni...

Erre kell egy sör. Az utolsó reményem ebben a szituációban.

Mire a söröcske lecsúszik, már Marci is ott van, aki mellett egyszerű feloldódni, elhív minket a nagyijához, ahol az emeleten lehetőségünk nyílik vízipipázni, amit én speciel nem szeretek, mert megfájdul tőle a fejem.
De ennek ellenére felmegyünk, én már megittam a második sörömet, és elég illuminált állapotban vagyok, most már legalább nekik is van kin röhögni, engem meg nem érdekel, mit gondolnak rólam. Olyat játszunk, hogy akik elmennek mellettünk, azok mellett összegörnyedünk, és fájdalmasan nyögünk egyet - fogalmam sincs, mire jó. De élvezem.

Fent a padláson már csak hatan vagyunk - Barbi, Patti, én, és a fiúk: Marci, Bajusz, Áron. Áron mintha ott se lenne, persze néha becsatlakozik Bajusz "ugorjunk rá a lányokra"- akciójába, és Patti hátsó fertályát szeretné tanulmányozni. Videókat veszünk fel, verekszünk, birkózunk és hülyéskedünk.

Marci elejt egy információt - éppen, amikor farkasszemet nézünk, és már egy jó ideje nem néztünk félre - nekem kell az az infó, én esdekelek érte. Balázsról van szó.

Bemegyünk a padlásszobába, mert négyszemközt akarja csak elárulni - aztán kiderül, hogy a mondanivalója rövid, csupán egy mondat, és ráadásul számára jelentéktelen, nekem viszont többet mond, mint egy egész könyv, többet mond, mint az eltelt évek.

Hát mégsem mondott el mindent.
Hazudnék, ha azt mondanám, csalódott vagyok, igazából csak kíváncsi, és értem is, meg nem is. Ez egy olyan dolog, amit itt sem írhatok le sehol sem, de egyszer már tagadta - és előttem is ugyanúgy tagadta, amit megértek.
Megértem, mert komoly dolog - de az írói elmém mégis azt mondja, hogy ez a forgatókönyv el van csúszva, nincs rendjén. Mondhatta volna.

De nem gondolkozom ezen - ülünk az állomáson, fáj a fejem, és piszkosul józan vagyok, várom anyát, hogy jöjjön értem, és közben úgy csinálok, mintha nem is tűnődnék belül semmin, sőt, még egy ideig én magam is elhiszem, hogy ez így van rendjén... hiszen miért is ne lenne?

Nem szabadna ilyen sokat törődnöm ezzel az egésszel, hiszen el fognak válni az útjaink - ki jobbra megy, ki balra. De mégsem tudom feladni. Még nem.