#12

"Na mi van, nem futsz?"

A felmérés megkezdése előtt elszakad a melltartóm pántja, a varrásnál. Vadonatúj, ma viselem először - nem tudom, bosszankodjak-e, vagy csodálkozzak. Nem nagy hiba, megvarrható. De nem a sportpálya közepén, tesiórán. Jobb híján Kitti köti meg - elfeledkezek egy percre biszexuális hajlamairól. (Hajlamainkról?)

Lehagyom Balázst, bár nem tudom, ők mennyit futnak - előtte még hallom a férfi tesitanár megvető szavait:
" A sok cigaretta, oda nézzetek."

Nincs már erőm, hogy csóváljam a fejem - két év alatt megtanultam, hogy nem válok Szent Lucává, a dohányosok lelkiismeretévé, nem fogok a fülükbe suttogni a lecsökkent nemi étvággyal és a korai ráncosodással kapcsolatban. Nem én leszek a benyomás, ami leszoktatja őket egy szép napon.
Azért a fent említett mondattal belecsípek egy kicsit, csak hogy mindketten élvezzük. Én lehagyom, bár semmi büszkeségem, rég futottam, és ez is ramaty - bár Dalmával fejezem be, aki még támogat is. Furcsák a társaságfüggő emberek, akik a picsák közt picsaként, a normálisok közt pedig normálisként alakítanak - vajon hol vannak ezek között ők maguk?

Szomorúan állapítom meg a nap folyamán, hogy ki vagyok éhezve, mind lelkileg, mind testileg, semmi kontaktus, semmi sírás, dráma, semmi ölelés. Senkitől. Ez általános esetben nem olyan nagy cucc, mert nem ölelkezek folyamatosan, de most abszolút minden testi megnyilvánulásom el van zárva, mint egy rozsdás csap, és már növekszik benne a feszültség. November pedig még nagyon, nagyon messze van.
(A végén eljutok odáig, hogy pornót fogok nézni.)

Ma olyan vagyok, mint aki meghalni készül - random odamegyek emberekhez, mint aki mondani akar valamit, és ott is van a nyelvem hegyén a szó, a monológ, minden fájdalom, minden magyarázat... de miről? Magam sem tudom. Aztán csak ácsorgok mellette, mély hallgatásban, vagy éppen a semmiről cseverészve. Pedig valamit annyira mondani akarok. Főleg Balázsnak.

Még mindig nem kértem időpontot a fodrásztól, megkértem anyát, hogy hívja fel - nem azért, mert gyáva vagyok, hanem mert egyszerűen nincs időm elmenni hozzá. Remélem, nem felejti el. Én viszont olyan vagyok, mint egy szerelmes tizenhárom éves. Minden kimegy a fejemből, lusta vagyok, és csak az írás-olvasás érdekel, meg a zenekar-szerelmetességem.

Amikor fejfájásra és hányingerre panaszkodva lementem, nagyanyám és anya egyszerre vágták rá:
" Vérszegény vagy! Sápadt vagy! Keveset eszel!"
Ami nem igaz, mert még a mérleg szerint híztam is, ami azért érdekes, mert az utóbbi időben szorgalmasan edzettem, és viszonylag rendesen kajáltam (értsd: nem faltam tele magam minden nap csokival). A nadrág meg még mindig ugyanúgy feszül, kicsit sem szorosabb, úgyhogy nem tudom. Mindenesetre idegesít, az ilyen mindig idegesít. De lehet, csak a nagyiék mérlege nem szuperál úgy, ahogy az otthoni. (Ettől nem nyugszom meg.)

Holnap már csütörtök, éljen a világbéke.