#1

Nem tudtam, mit akarok, sokáig álltam ott a szekrény előtt, ahol pihent a kölcsönkért könyv, és várakozott, hogy végre eldöntsem, viszem-e, vagy sem. Végül addig szerencsétlenkedtem, hogy elfeledkeztem róla, és akkor jutott eszembe, hogy mégis jó lenne azért bemenni Pattihoz, a tegnapi szívfájdalmak ellenére, annak ellenére, hogy lehet, még ott van Dia, amikor már a cipőmet is felhúztam.

Semmi bajom Diával, tényleg. Megvan a maga stílusa, de bízom benne, hogy jó barátnője lesz Pattinak, ha én elmegyek. Sokkal inkább az inaktív kommunikációmmal van a gond, amit felé mutatok. Nem tudom, mit mondhatnék neki, mivel kezdhetném. Tipikusan az az ember, akivel csak egy-két sör után tudok beszélgetni.

Elbasztam, ez a lényeg, erre rájöttem tegnap. Ha nincs az a félév, akkor tegnap én rúgtam volna be a legjobb barátnőmmel, én mulattam volna ott, és én lettem volna másnapos. Nem Dia.
De ott volt az a félév, amikor Dani miatt elhanyagoltam mindenkit, aki fontos volt.

Itt felesleges bárkit hibáztatni, hiszen az én döntésem volt, amikor nem mentem anyáékkal röpire, mert inkább Danival csináltuk a semmit, mert ő többnyire fáradt volt, én meg csak ültem, és a beszélgetéseinknek, vagy a délutánoknak sokszor semmi értelme nem volt. De én vak vagyok, ráadásul még hülye is, és néha későn veszem észre magam körül a dolgokat.
Kellett lennie valaminek abban, hogy Dani miatt vesztem össze életemben először Pattival (ha nem számítjuk a Natis veszekedéseket, de az nem lényeg). Észre kellett volna vennem. Néha nemet kellett volna mondanom. De sajnáltam őt, és segíteni akartam neki.
Ez fog egyszer a sírba vinni.

Szóval ma reggelre túltettem magam a "Diát meghívta, engem nem" ügyön, és úgy döntöttem, bátor leszek. Amikor odaértem, akkor készülődtek, hogy hazavigyék Diát Patakra, és Patti mondta, hogy menjek én is. Dia full ideg volt, mert az apja problémázott, szóval megint nem sikerült 2 mondatnál többet váltanom vele, de most annyira nem bántott. Amíg nem jöttek ki, Évával beszéltem, aki mondta, hogy nyugodtan mehettem volna tegnap én is a bulira. Ettől kettős érzelmeim lettek, egyrészt örültem, hogy nem arról volt szó, hogy a szülei megmondták, hogy inkább Diát hívja el helyettem. Másrészt még mélyebbre süllyedtem az önsajnálatomban, mert ezek szerint Patti volt az, aki nem hívott.

A kocsiban, amikor ketten maradtunk, mondott valami olyasmit, hogy "én voltam olyan büdös bunkó, hogy nem hívtalak meg", és bármennyire hülyén hangzik most ez, de elmosolyodtam, és egy kicsit megnyugodtam, hogy nem utál.
Talán sikerül kijavítanom végre ezt a fatal errort, amit csináltam.

Felesleges az önutálat, mert akkor belecsöppenek megint abba, ami az egész "sötét korszakomat" övezte, és most már épp bőrrel meg akarom úszni tinédzserkorom utolsó szakaszait. Tudom, hogy nem jutok előrébb, ha tespedek, inkább próbálok javítani azon, amin még lehet. Tudom, hogy nincs minden veszve.

Aztán persze kimentünk a nagysasszonnyal és tesómékkal, hülyeségeket csináltunk, ahogy szoktunk, és beszélgettünk. Mindenről, úgy, mint régen.

És most edzenem kellene, meg sok mindent csinálnom - még nem szoktam meg, hogy kevesebb időm van a dolgokra. De elterveztem, hogy elviselem a sulit, kizárom a gyökereket, és megbarátkozom a téllel - ezek számomra elég nehéz tervek. Az őszi bakancslistám azonban itt lóg a falamon, és nem engedek belőle - na jó, kivéve a vezetést, mert azt ismét halasztom...

Szép kis évnek nézünk elébe! :)