-

úgy érzem, összegezni kéne a dolgokat, mintha írnom kéne, csak nem is tudom...
szóval ugye volt a csütörtök, amikor anyáék olyan szinten felidegesítettek, hogy földhöz vágtam a késeket, aztán bejöttem a szobámba, és elborult az agyam... már csak arra emlékszem, hogy tiszta vér a pizsamám alja, a kezemről is sikeresen leégettem a bőrt, úgy néz ki, mintha valaki elég szépen beleoltott volna egy-két csikket...

furcsa azt érezni, hogy amikor itthon rendbe jönnek a dolgok, akkor máshol romlanak el. aznap este megfogadtam, hogy feladom, hogy mostantól nem próbálok olyan kényszeredetten megfelelni nekik. kicsempésztem anya fiókjából a wonderlandet, keseregtem,hogy nem tudtam olyat írni, amit a 2. fejezetnél tovább tudott volna olvasni... sírtam a könyvem felett, és arra gondoltam, hogy nem kell tudniuk. követtek el hibákat, de talán én voltam túlságosan más, talán tesómék különbek lesznek, talánok sokasága játszott a fejemben. aztán másnap megkérdezte, hogy én vittem-e el az "izémet". és mondtam, hogy igen, kell Pattinak, de igazából még most is itt van valahol a szobámban.

a péntek hazugság volt, a világnak való mosolygós hazudás, étlen-szomjan hazudás, Balázzsal csak ültünk az ágyon, és egymás ellen süllyedtünk, a problémák gyakorlatilag ugyanazok, megrekedtünk a gyermekkor és a felnőttkor küszöbén, és ők, a szülők, nem tudják, mit tudunk mi, és mit kellene még nekik tudniuk.
aztán mondtam, hogy most dönthetünk: vagy süllyedünk tovább, és kitart a rossz hangulat isten tudja meddig , vagy rájövünk, hogy az egészen nem segíthet ez az állapot, hogy cselekednünk kell, vagy nem cselekednünk, de nem segít semmit, ha csak agyalunk rajta.
és az utóbbi történt, végül csak feküdtünk, és mosolyogtunk, és arról beszélgettünk, hogy milyen hülyén néznének ki a szüleink nagyszülőkként, és azt mondta, hogy ha egy évet kibírunk úgy, hogy összeköltözünk, akkor megkéri a kezem. és nevettem.
nehezen hiszek az ilyenekben. de akkor olyan jó volt elhinni...
nem tudok mást tenni, elhiszem. mert ez boldoggá tesz, aztán lehet koppanok, de kit érdekel... nem lehet nem koppanni.

szombaton koncerten voltunk... akkor látta meg anya a hegeimet, amikor öltözködtem... hatszor öltöztem át... lyukacsos fekete harisnyában voltam... és bakancsban... és Balázs azt mondta, hogy mindig így kell öltöznöm koncertre... ha már suliba túl sok lenne :'D
aztán berúgtam, csuklottam, énekeltünk, tomboltunk, táncoltunk, hazamentünk, képszakadás...
másnap tényleg másnap volt, kevés vizet ittam. aludtam egy csomót, tanultunk, valami érdekes ösztön által beletettem a fogkefémet a hamutartóba... :D

de most már itthon leszek. ez az egyetlen hely, ahol muszáj elviselniük, ahol még ha a terhére is vagyok valakinek, nem mondhatja azt, hogy szevasz. ide tartozom, asszem.
szóval ennyi volt a hétvége...