#

tényleg ott sír a fürdőszobapadlón, ahogy mondták, és abban a pillanatban annyira én, hogy megijedek magamtól.
kicsit félhomály van, leguggolok mellé, és akkor valahogy biztos vagyok magamban, mintha évek óta ismerném őt, mintha tudnám, hogy mit kellene mondanom, hogy megnyugodjon, mintha tudnám...
hiszen tudom. valahol biztos tudom.

nem tudom, mit érnek a szavaim, csak egy picit teszem a kezem a hátára, de nem taszít el magától, és utána már bátran kérdezek, önmagam páciense vagyok, és ő is az enyém.

tudom, hogy mi van, tudom, hogy ő nem tudja, mi van, nem tudja ezt ilyenkor senki, milyen nehéz az élet, amikor gyereknek már túl nagy vagy, felnőttnek meg még túl kicsi. én csak azt tudom, hogy segíteni akarok, nem akarom, hogy én legyek belőle.

kimegyek.

később hallom, hogy keres. kutat. zörögnek a tárgyak a fiókban, csapódnak a szekrényajtók, a hang kísértetiesen ismerős, elhúzom a függönyt, látom, ahogy ül a kád szélén kifejezéstelen arccal, a haja össze-vissza a szemében, mit keresel? semmit.

ó, istenem.

és talál. tudom, hogy talál, én is találnék, ez szappantartó, ezek hajcsavarók, ez egy hajvasaló, nem elég éles, gondolja magában, és én várom, hogy találjon. és talál, valami porcelán, régi, törött, és kikapom a kezéből, és szerintem akkor tudja, hogy mire gondolok.

és megiszik két deci tequilát, amivel lezárja magában, ami talán pontot tesz rá egy ideig, nem hagyom, nem fogom hagyni. túlságosan hasonlít rám.