Furcsa. Azt hittem, teljesen elfelejtettem. De ahogy Dani mondta tegnap, az elsőt soha nem felejted el teljesen.
Nem vettem észre. Valami rossz volt. Valami nem volt rendben. Hiányt éreztem, amikor felkeltettem, hiányt éreztem, amikor megpróbáltam felvidítani, hiányt éreztem, amikor csak bámultam őt, ahogy a többiekkel nevet. És nem tudtam, mi hiányzik.
Akkor jöttem rá, amikor egyedül maradtam itthon, rémesen egyedül, és kimondtam:
"Hiányzik egy ember."
"Ki?"
"Nem tudom. Nem létezik."
Azt hittem, nekem senki sem jó. Először magamat büntettem, magamat okoltam, azt hittem, nincs helyem a világban, nincs helyem senki mellett.
Megnyugodtam, aztán megint visszaestem... aztán megint boldog voltam, aztán megint éreztem azt a hiányt, azt a sötét árnyékot... és elkezdtek hiányozni a régi dolgok, a régi Balázs...
És utána már napról napra változtak ezek a hangulatok, a gondolataim. Egyik pillanatban minden rendben volt, a másikban a szakításon gondolkoztam.
A filmmel kezdődött minden. Nem tetszett neki a film.
Nem jött velem úszni. Úszni akartam. Nem volt kedve.
Nem szóltam hozzá egész úton. De csak miután kipróbáltam, hogy a konditerem falai tényleg gipszkartonból vannak-e.
Aztán persze mondta, hogy nyögjem már ki, mi bajom van, én pedig kérdeztem, hogy "Mi lenne, ha azt mondanám, hogy nem jöttél úszni?"
"Azért haragszol, mert edzésen nem voltunk együtt."
"Nemsokára máshogy se leszünk."
Igen, a fejéhez vágtam. Kurva szarul éreztem magam. Ilyen szaron kiakadni. De nem tehettem róla...
már rég elkezdődött. Már nem tudtam szemet hunyni semmi felett. Hiányt éreztem, zavart, és... boldog akartam lenni. És akkor nem hittem benne, hogy ez mellette sikerülhet. És fájt.
Kimentem, és elhatároztam, hogy nem lesz önsajnálat... ő közben bent omlott össze. És elkezdtem kitisztítani a fejem.
És rájöttem, hogy a legrosszabb az, hogy nem mondhatom el. Senkinek.
Bementem, leültem az ágyra, és akkor világossá vált minden.
Mást hittem. Mást képzeltem.
Az Előző képére akartam formálni őt, és nem tudtam elfogadni azt, hogy ő nem úgy csinálja a dolgokat. Persze nem tudatosan, hiszen agyban teljesen túl vagyok már az Előzőn... hanem belülről, mélyről.
Magasra tettem a mércét, és akaratlanul is azt vártam el tőle, amit régen kaptam...
De ő más, és akkor rájöttem, hogy fel kell adnom. Hogy az az ember, aki hiányzik, a Képzeletbeli Balázs, halott. Meghalt.
Nem láttam a múltat, nem láttam a jövőt, csak az összeomló jelent.
És elsirattam.
És bocsánatot kértem az Eredetitől, elmondtam neki, hogy rájöttem, és azt mondta, próbálta elmondani nekem, de nem tudta.
És többé nem jött vissza. Azóta nem jönnek a gondolatok. Azóta nincs hiány.
"Mit csinálsz?"
"Felejtek."
Szóval túl vagyunk ezen az első nagy összebaszáson, és azóta minden rendben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése